Gondoljunk egy percig együtt most azokra
akik e napon már nincsenek velünk,
kiket elragadott tőlünk már a végzet
s szerető szívük már réges-rég kihűlt.


Hisz ők is szerettek ugyanúgy mint mások
átadva szívük minden melegét,
annyi jót kaptunk tőlük is régen
mely emlékeinkben mindig újra él.

Hisz értünk volt szívük minden dobbanása
bennünk érezték a nap melegét,
hozzánk szállt lelkük minden sóhajtása
míg csak szemeikben ki nem hunyt a fény.

Nem hal meg soha kit igazán szeretnek,
hiszen szívünkben mindig újra él,
gyújtsunk ma egy gyertyát együtt most azoknak
kiknek szeretete emlékünkben ég.

Mama vegyél fel! Elfáradt a lábam!
nem is tudok már szinte lépni sem,
hadd fonjam kis kezem nyakad köré lágyan
hogy érezzem ahogy magadhoz ölelsz.

Olyan jól esik karjaidba bújni!
Olyankor nem bánthat engem senki sem,
karjaid között biztonságra lelve
nem is fáj nekem többé semmi sem.

Mama vegyél fel! Ne törődj most mással!
Tehozzád nyújtom csöppnyi kis kezem,
ne dolgozz annyit ha itt vagyok nálad
csak engem kényeztess ha itt vagyok veled.

Mama látod? Most olyan jó végre!
Hisz te is fáradt vagy, hallom hogy pihegsz!
Karodba bújva érzem ahogy dobban
míg magadhoz ölelsz, szerető szíved.

Picinyke teste kezemben
többi élettelen tetem...
De csak nézhetem
A könny marad nekem
Fekszem
Lassan eleresztem
Hátamra nehezül újra keresztem
Marad a kérelem
Testét rongyba tekerem
Mely tartja melegen
De hiába eb-gyermek kínja, taszítja sírba.
Keserves hangjai rövid életének
Fülembe üvöltő hangként térnek
Sorstól választ hiába kérek
Fájdalmas nézése anyja szemének
Hogy kölykét senki nem menté meg
Elvette tőle őt az élet
Kérdő barna szempár tövisként szúr bele szemembe..
..miért nem tettél semmit ember Te...
Ha hatalmad tenger ...
Kicsiny jószág utolsó nyög-kérdése szakítja félbe
Miért nem lehetett a világban helyem
Miért nem bújhatott anyámhoz testem
Miért nem léphettem ki világi körbe
Miért fogad be a föld korán örökre
Miért nem lehetek játszó ebgyerek
Mit vétettem én neked ...
Hogy éltem korán elveszed
S a kis életláng kialszik
Apró test elernyed
Szép vadász mezőkön örökkön kérlelhet
S ököl be szorul ekkor a kéz
Fájdalmas szempár égre néz
S átkozza az isteni eget
Miért vette el tőle kit várt, szeretett.
Néma kínban állva
Csodára többé nem várva
Búslakodik a tehetetlen ember
Kit isten keze megver
Lázadó dühével állja ütéseit
S tűri fojtván szenvedéseit
Tekergeti újra sebeit
S vési kérdésit
Düh és harag futkos de céltalan
Nincs kit okolni, sors ha van..
Feleljen nekem
Miért teszed ezt velem?

Nem vágyom utánad! Már nem is szeretlek!
Hisz szíved helyén csak hideg kő lapul,
sohasem tudtál szeretni engem
csak belém tapostál durván és gazul.

Nem kérek többé semmit sem tőled!
Hisz semmi sem lágyítja kő szívedet,
egyetlen könnyet ejtek csak érted
és az esti ködben végleg elveszek.

Megtörten, búsan járom az utcát
szemem sarkában könny ragyog,
senki sem szól, senki sem néz rám
csak egy koldus ki mellettem ácsorog.

Reszkető kézzel tartja a markát,
kérve: csak egy kis aprót adjanak!
Hogy tudjak egy kis kenyeret venni!
Kérem! Csak néhány forintot adjanak!

Esdeklő szemekkel nézi az arcom,
megtört szemében sápadt fény ragyog
nem szólok semmit, zsebembe nyúlok
s szótlanul néhány forintot adok.

Hálásan néz rám, s rebegi halkan:
Isten áldja meg érte asszonyom!
Nem is sejti hogy lelkemben mélyen
én is egy kifosztott koldus vagyok!