Lebegő, vad álmok
vívódnak tépődve,
nyilvános hirdetők
ajzódnak vergődve.

Bájtok forgatagán
virtuális égben,
a kékhalál kiált
mennydörgő kétségben!

Önkéntes rabszolgák
tobzódnak feszengve,
örökbefogadót
kutatnak esengve.

Lázábrándok várnak
kéjre, szeretésre,
tébolyult pszichével
az újrakezdésre.

Téves illúziók
más dimenzióban,
s a maroknyi vétlen,
emésztő hálóban.

Szintetikus szívek,
lélektöredelmek,
külsőségek, álcák,
lefagyott érzelmek.

Mélyre zúdult morál
a végletek pontján,
s hamis fergeteg száll
a vágy horizontján.

2016.

Öröktől, örökké tartó változó Világ,
végtelen halmazban atomok, energiák,
szerte mágneses terek, s vegyületek kuszán,
a morajló Mindenség mélységes basszusán.
Törvényszerű keringés, kölcsönhatás, rendek,
hol nincsenek vágyak, sem álmok és érzelmek,
nincsenek lények kik a szépséget élvezzék,
értelmek sehol, hogy a titkokat megfejtsék.
Határtalan áradó örökkévalóság,
tökéletes egyensúly, lebomlás, fonódás,
tovatűnő fényörvény, tündöklő csillanás,
halott birodalomban megdermedt suhanás.
Az időtlen szerveződés céltalan menet,
de értelmét adta egy rezgés: a létezet.*
Mely ébredés, a véletlen folyamat része,
s az élet értelme, célja: minden, mi élet.

2014.
(* A szerző szóalkotása)

Míg két sóhajtásom
között visszhangoztál,
eleven vágyammal
a mélyedbe fontál,
most gyilkosom lennél,
a démonod gyötör,
lelked megdermedt fény,
sugara széttörött.
Fekete felhőből
dereng angyal arcod,
mélybíbor alkonyban
lángolsz és patakzol,
benned maradtam még
élve, avagy halva,
s börtönödben lettél
gyűlölt rabod rabja.

2014.

Tegnap éjjel felébredtem
nem tudom miért,
hisz nem volt zaj,
és átkarolt a mélabús sötét.
Mégis elhagyott az álmok utáni vágy,
mintha nem lett volna otthonom az ágy.
Te ott aludtál csendesen,nem sejtve,hogy elcsenem
tested melegét.
Kintről beszűrődött a lámpa fénye,
s mintha lenne véleménye
árnyat hozott arcodra.
Miközben néztelek,útra kélt a képzelet
és pezsgő sóvárgásnak
adott lepkeszárnyat.
Megemeltem hát kezem
tétován,sejtelmesen...
és mellkasodra téve ébredést remélve
simítottam bőrödet.
Biztatásod volt egy sóhaj,
s hogy velem tartasz közlöd egy csókkal.
Már éberen egymást felfedezve
összefonódva,mindent elfeledve
átadjuk magunkat a varázsnak.
Szívünk vad dobogása törte át a gátat.
Megszüntetve azt,hogy te és én,
mert eggyé váltunk a bujaság
háborgó tengerén.
(2017.03.04.)

Halkan csukd be az ajtót,
egyszerű itt minden és szegény,
egy szék, várj leporolom, ülj le,
illedelmes vagy, szoknyád simítod
térdeden, jól-nevelt mosolyod
viseled és halk vagy, és figyelsz.

Szeretem tekinteted,
ahogy szavaimra reagál,
néha szememben nézve megáll,
és elmosolyodsz, simogató mosoly,
a mindig komoly, az időt oldja fel,
ne törjük meg a csendet.

Mivel kínáljalak?
Látod, üres az asztal, egy pohár,
üresen koccan az is, szégyenlem,
ne nézd, mit viselek, ócska gönc,
itthonra jó, majd levetem,
takarva a szakadásokat.

Feküdtél már földön matracon?
Most húzódj mellém, nevess velem,
oldd fel zavarom, kínos ez nekem,
neked is, csavargó világba
csöppentél, én világom,
osztozol rajta velem?

Hajtsd a ruhád a székre,
vigyázz, ne essen a földre, piszkos,
nincs nő, ki takarítana, főzne,
emberként kezelne, talán még a
férfit is meglátná,
s együtt ébrednénk.

Eljöttél.


(Tiszai P Imre)