Hogyha lehullnak a fákról
Ősszel a levelek,
Bánatomat eltemetem,
Rabság volt minden életem.
Szomorú Istenek óvtak meg a rossztól,
Sápadt arcú cigány asszony
Mindenféle bajtól.
Hogyha láttok, jó testvérek,
Hervadásban engem,
Ifjú szívem ne bántsátok,
Meghasad az csendben.
Őszi álom, hulló levél,
Cigányzene engem kísér.
Kísér a halálba.
Sápadt arcú cigány asszony,
Te vittél a sötét éjszakákba.

Tarnazsadány, 1983.

Nincsen olyan zár, minek nyitja ne lenne,
Nem kell tán' hozzá, csak fényesített eszme.
Lehet, hogy a régit, múltat, nem ildomos túlontúl feszegetni,
Mert fellármázódnak a rossz emlékek, és elkezdenek kijönni…

Ahogy a múltba… túrunk, elkezd kibogozódni az összevisszaság,
Amik aztán rendezetlen sorokban lesznek a támadó visszásság.
A múltban már nincs ellenség, csata se,
Meg nincs ott, egyetlen menekülő se.

Vannak, értetlen, ijedt szavak, múlt elől lóhalálában menekvést kell keresni,
De vajon minek, Istenünk már rég elrendelte, mindenkinek majd múltba kell menni.
A múltból kihallatszanak a kiáltások, meg a ló patadobogás,
Itt már van idő, hörgő morgásra, így már minek is az a lódobogás?

Sejtelmes csendességem zuhog, ömlik elő a régmúltból,
Sejtelmes csendességem nem ad elő semmit a régmúltból…

Vecsés, 2021. június 4. – Kustra Ferenc József

Apám drága, elég nagy baj az már nekünk,
Hogy még életedben, nem tettél jót velünk.
Ezt tanultad tán', vagy megörökölted nagypapámtól?
Elvetted lélekélelmemet, mint idegen szájtól.

Erzsi feleségeddel nekem, semmi bajom nem volt,
Akkor ő miért gyűlölt engem? Gonosz egy némber volt.
És az meg, amit Te követtél el, csúcs disznóság volt.

Csütörtökön volt az örökségi tárgyalás,
Ti előtte vasárnap, mint ahogy volt szokás,
Engem és a családomat meghívtátok ebédre,
És tárgyalásról, hosszasan elegyedtünk beszédbe…

Szót nem mondtál, hogy ott leszel, nem kérdeztél meg, mint ellenségem,
És az idegen albérlőkkel megvetetted az örökségem.
Miért nem nekem ajánlottad föl a részedet, ki fiad vagyok?
Erzsi feleséged bebeszélte, hogy én az ellenséged vagyok…

Én bizony, még azt sem tudom, hál' Istennek, hogy a sírod hol van,
Így nem viszek soha képmutatásból virágot, bárhol is van…
Egy biztos, vagyontalan senkivé tettél,
Ilyen gonosz velem mért, hogyan lehettél?

Vecsés, 2020. március 1. – Kustra Ferenc – önéletrajzi írásom.

Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.

Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.

Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.

Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.

Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.

Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.

Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.

S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.

Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.

Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.

A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.

S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.