Örömtől vágyakozó szeretetben
Anyám megszülte kisfiát.
Örökké való szeretetben
Élnek gyerekeink gyermeknapokon szeretetben.

Fekete felhők alatt a szenvedésünk,
A boldog gyermeknapokra visszanézünk.
Kitárja ajtónkat a hideg szél.
A családunk búja, baja belefér.

Karavánútjainkon fekete átok,
Nap fényén kisgyerekek játszanak a tájon.
Nagy családi klánnal, gyerekek hadával szekereztünk,
Múltunk nyomait nem felejtünk.

Dédapáink mosolyognak ránk a hegedűk húrjain,
Népes család a messze táj útjain.
Gyermeknapok múltjain napjaink szomorú,
Másságunk kincsei a múlt porába belehullt.

Apám barnaságba fojtott szegénységen,
Nevelt hat gyereket, arcán a nap megedzett.
Vert vályogot, tört követ, ásott árkot,
Küzdött az árvíz ellen a feltöltendő gáton.

Temetőben pihen szegénykém teste,
Úgy vártam gyerekként haza minden este.
Ránk hagyta a nyomort, a szegénységet,
Azóta is akadnak nehézségek.

Könnyezek a néma csendben,
Bánatom szívembe rejtem.
Elmúlt az az idő, mint egy álom.
Hogy a fiad lehettem, apám, az Istent áldom.

Apám arcán sűrű volt a bánat,
Negyvenhárom éve hagytad el a földet s a házat.
Most itt állok a sírhalmodnál könnyező szemekkel,
Rád gondolok fájón, lehajtott, bús fejjel.

Ábrándozva messzi tájon,
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.

Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.

Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.

Bús lelkemnek rőzselángja ég,
Holt mezőkön elsodor a szél.
Putrik ajtaján testvérek várnak,
Lelkem árnyékán visszajárnak.

Magányos csendjén hallgat a szív.
Rozoga szekéren az élet felsír.
Nincs napfény az árnyékos úton,
Nyomasztó terhünket cipelem a múlton.

Sírokat hantolunk a gyűlölet útján.
Pokoli törvényeket hoznak ránk durván.
Kis kunyhóinkban megtorpant az élet,
Hegedűnk húrjain száll a fekete, gyászos ének.

Tarnazsadány, Hidegvég, Északkeleti régió