(Egy névtelen szamuráj énekéből. 14. század)

Nincsenek szüleim.
Az ég és a föld az apám és anyám,
és az örökös éberség a hazám.
Az őszinteség az egyetlen varázsom
és lélegzetem ritmusa az életem s halálom.
Nincs testem kivéve a kitartás,
és nincs más stratégiám mint
az árnyéktalan gondolkozás.
Az egyetlen jövedelmem az értelmem,
és rejtett titkom a saját jellemem.
A szemem a mennyek villámlása.
Érzékenységem a fülem hallása.
Sebességem a végtagjaim,
íme, a leghűbb barátaim.
Csodám a helyes cselekedet.
Az alkalmazkodás határozza meg elvemet.
Egyetlen ellenségem a hanyagság,
és kardom a pucér valóság.

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.

Első évünkre úgy emlékszem
mint egy hullámvasút utazás.
Fiatalon és egymáshoz csüngve
fedeztük fel a világot, melyhez
még közös szemünk is alig volt elég.
Rohant felénk az élet, és sebesen
utaztunk megosztott sorsunk felé.
Ilyen volt a kezdetünk, akár
egy hullámvasút utazás. Emígy
tanultuk egymástól a boldogságot.

Kézen fogva sétáltunk a ligetben
vén fák dús lombjai alatt, aztán
merengve néztük a tavirózsákat
és aranyhalakat a sekély tóban,
és meséltünk egymásnak a kávézóban
mint tavaszi ágakon csevegő madarak.

Együtt néztük a külföldi filmeket, és
karjaimban tartottalak mikor megsirattad
egy öreg színész haldoklási szerepét.
Oly sokat nyújtott nekünk az élet,
és e módon nyertük meg egymás bizalmát.
Ha együtt vacsoráztunk új ízek
tárultak fel megosztott ételeinkben, és
megismertük a bor széditő mámorát.

Miénk volt a város összes
gyönyöre és csábítása –
a meleg, nyüsgő esték és
a lusta szombat délutánok.
Még ma is lakója vagyok e helynek,
De én oda, a régi múltba, vagyok.

* * *
És most, megőszülve,
félig vak és fátyolos szemekkel
úgy nézek rádmint egy drága kincsre,
mert én már csak olyan vagyok
mint egy öreg mozdony melyben
lomhán kering a gőz, és mely
lassú, csikorgó kerekeken
püfög a kijelölt végállomása felé.

Az ősz, fájón bősz a lombhullajtó és sárgult falevelekkel,
Gondolataimat semmi zavarja, istentelen eszmékkel…
Az ősz, fájón bősz a lombhullajtó és sárgult falevelekkel.

A volt nyárunk öröme kimúlóban, így az öröm fél öröm,
Mert az ősz nemsokára átadja télnek kulcsot, nem nagy öröm…
A volt nyárunk öröme kimúlóban, így az öröm fél öröm.

A hulló falevelek együtt, szívesen hullnak díszes menetben,
Hálaadásban dicsérik az Urat, mily’ jó létük volt eddiglen…
A hulló falevelek együtt, szívesen hullnak díszes menetben.

Színes és bordás levelek sínylették nagyon a tél előfutárát,
Ki önzőn, lemetszette a mindenkori hűségnek tovább folyását…
Színes és bordás levelek sínylették nagyon a tél előfutárát.

Az avarban a gyülekezőjük... ott már az út porát nem mossák,
Bár, ha még lesz nagy őszi eső… talán akkor lesz víz, úgy gondolják…
Az avarban a gyülekezőjük... ott már az út porát nem mossák.

Ősi-őszi ünnepség ez a levelek nagy nemzetségének… akarják,
Mi meg pergamen árkusaira jegyezgetjük, hogy biztosra akarják…
Ősi-őszi ünnepség ez a levelek nagy nemzetségének… akarják.

Szétvitték a legyek, repültek az országos avar építésre felhívások,
A levelek színes díszruhát vettek föl, ahogy megtörténtek elfogadások…
Szétvitték a legyek, repültek az országos avar építésre felhívások.

Van úgy is, hogy az ág inkább a nyelvét harapná le,
Minthogy a levél-gyermekét avarnak küldené le…
Van úgy is, hogy az ág inkább a nyelvét harapná le.

Az ág mozdulatlanul ült a fa-nyergében,
És ez a nagy veszteség forgott a fejében…
Az ág mozdulatlanul ült a fa-nyergében.

Egyszer azonban minden elvész az biz' végső elmúlásban,
Gally is tudja... várja, hogy levelei legyenek új nyárban…
Egyszer azonban minden elvész az biz' végső elmúlásban.

Vecsés, 2021. június 22. – Kustra Ferenc József – íródott: az őszről, 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy először az egyes és a 2. sort, majd a kettes és a 3. sort. Így meglesz a mondanivaló gondolatiságának különbözősége.

Csak utasok vagyunk
az Élet vonatán,
megváltottuk a jegyünket
születésünkkor, momentán.
Hogy hová ülünk?
nem mi döntjük el,
csak felszállunk rá
kezünkben a tikettel.
A kalauz mutatja,
- ez az Ön helye,
arcomon döbbenet,
- miért pont ide? -
De már mindegy,
csak induljon a vonat,
mielőbb lássuk meg,
rég vágyott célunkat.
Gyorsabban is mehetnénk,
mi ez a döcögés?
- Nyugodjon meg, kérem,
itt nincs késés! -
Robogunk hát tovább,
tesszük a dolgunkat,
a szerencsés választhatott,
másnak, ami maradt.
Néha azért megállunk,
egy-két utas leszáll,
eddig szólt a jegyük,
vagy valaki szelektál?
Odakint már szürkül,
a test egyre fárad,
egyre jobban kívánnék
egy megvetett ágyat.
Csikorognak a kerekek,
a vonat fékez, megáll,
kalauzunk egyszer csak
mellettem szalutál.
- Uram, Ön itt leszáll! -
kérdésemre - Miért? -
ellentmondást nem tűrően,
szenvtelenül így reflektál.
- Eddig szólt a jegye,
önnek ez a végállomás,
na igyekezzen leszállni,
a vonat indul tovább! -
- A csomag maradhat,
arra nincs szüksége,
mint mondottam volt,
az utazásának vége! -
Hiába is tiltakoznék,
- még utazni akarok -
Ő csak végrehajtja
a felsőbb parancsot.
Irigykedve nézek vissza
a maradó utasokra,
jó lett volna eljutni
még több állomásra.
Tudom, pihenés vár,
de még nem alhatok,
le kell írnom még,
sok fontos gondolatot.
- A világ szép,
az élet túl rövid,
szeress, hogy szeressenek
életed végéig! -
Van még tennivalóm,
Én úgy gondolom,
ezért potyautasként
utazom tovább a vonaton!