Csicsergő gyerek sereg, játszik önfeledten.
Nem is sejtik mennyi minden vár még rájuk.
Mennyi szépséget rejt a tudás iránti vágyuk.
Mennyi dolgot kell még megtanulniuk!
Akkor lesz igazán büszke egy tanár mikor követi őt egy diák.
Olvas ír és számol, szorgosan másol!
Mindent megjegyez és alkalmaz.
Mikor felnő sem felejti,
mit tanított neki a tanító néni!

Vár az élet

Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.

Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.

Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.

Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.

Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.

Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.

Annyit szeretnék csak e rút világtól
megkapni, ami jár nekem,
ami számomra minden lett volna,
de mégsem kaptam meg sosem.

Valami csöndes nyugalmat, békét,
amely a lelkemben terem,
valami kedves, féltő érzést,
amiből nem jutott sosem.

Kerestem én a lángszagú nyárban,
mely felajzotta a szívemet,,
de tűző hevével, vöröslő lánggal
felégette a bőrömet.

Kerestem volna az őszi napfényben,
amely az arcom cserzi meg,
de már hideg szél gyengítette,
s nem volt ereje semmi sem.

Már csak fagyos szél fújta az arcom,
és fáztam. Rázott a hideg.
Hideg szelével felkavart már
mindent, mi itt maradt nekem.

Most itt vagyok. Erősen, bátran,
s bárhogy is megtép, nem hiszem,
hogy meg tudna törni bárhogy, próbál,
hiszen csak edzettebb leszek.

Jöhet dér, vagy csikorgó szél is,
fagyos szelével hűtve le,
testem melege messze űzi,
s nem fogok tőle fázni sem.

Jöhet vihar, mely őrjöng, tombol,
nem riaszt vissza semmi sem,
majd megcsitul, ahogyan én is,
s nem tud kárt tenni semmiben.

Bár legyőztek, s próbálnak újra,
de mégis, azért is felkelek,
s össze rombolok minden gátat,
de mindent legyőzök, bármi lesz!

Te hoztad el a virágzó rétek
tavaszi bűvös illatát,
amikor tágra nyílt szemekkel
először néztél reám.

Te hoztad el a távoli napfényt,
amely nem sütött soha rám,
ártatlan lényed lágy mosolyával
boldog időket hoztál reám.

Ezernyi bajtól védtelek téged
lelkemben víva ezer csatát,
és most itt állok karom kitárva,
mint egy vihartól tépett madár.

Már messze vagy. Szíved kitágult
s gyermeked szemében szép a világ,
ugyan úgy érzel, ahogyan én is,
mikor csöpp kezed- fontad reám.

Oly messze vagy! Szívemben mégis
olyan hangos a dobogás,
hozzátok száll: s kérem az Istent,
segítsen téged, s vigyázzon rád.

Adjon erőt és vigyázzon rátok,
ahogyan én is vigyáztam rád,
s adjon erőt, hogy ott lehessek,
hiszen veletek szép a világ.

Még itt vagy gyermekként szívembe zárva,
magamban őrzöm arcodat,
benne vagy minden kis sóhajtásban
szinte hallom a hangodat.

Kacajod úgy él bennem most is,
akár egy bűvös kis harang,
mely tiszta hangjával elvarázsol
elűzve minden gondomat.

Még itt vagy bennem, mint gyönge gyermek,
karomba fonva tartalak,
álmomban, pedig oly messze vagy már,
de hozzád fűz minden gondolat.

Lelkemnek minden mozdulása
akár egy bűvös láncolat,
hozzád csapódik, mint a faágak,
melyek a szélben hajlanak.

Itt vagy bennem és itt maradsz mindig
Míg magába zár az alkonyat,
de még ott is, a szívem kitárva
várlak: szeretlek kisfiam.