Idő 
Értékelés 
Értékelés Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.
Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.
2017. szeptember 2.
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.
Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.
2017. szeptember 2.
A holdfényt, TANQ –ban örökítette meg a szerzőpáros…
Öreg Hold aluszik,
Napsütésben semmit sem lát.
Most még, napfény az úr!
Kedvesem a Nap, alant jár,
Ásítva szívem estre vár.
*
Este olyan derűs,
Felhő nincs, meleg még maradt.
De, már Hold is látszik.
Nyári est meleget áraszt,
Sarlóm ezüstös fényt fakaszt.
*
Jól beesteledett.
Tóban víz, kissé hullámzik.
Szép holdfényárnyékok.
Sugaram tó vizén siklik,
Árnyékom tovalopódzik.
*
Magányos és sötét
Az éjszaka, holdsugárral.
Izzadós lett… este.
Felhő eltakarja arcom,
Harcolok, izzok, nem hagyom.
*
Holdfény sugara, csak
Úgy befesti a kerteket.
Halk-halvány árnyékok.
Ezüstport szerteszét hintek,
Kertek ezüst-kékek lesznek.
*
Az éjjeli holdfény,
Az erdőbe bekukucskál.
Holdsütötte tájak.
Fénylábam erdőkig nyúlik,
Faágon bagoly ocsúdik.
*
Egy gyors hullócsillag
Nagy huncutul, csak elrohan.
Hold, meg ezüsttel fest…
Kishúgom mellettem suhan,
Csak tudhatnám hová rohan?
*
Fűtenger özöne,
A holdfényben úszó tájban.
Vaddisznó már fekszik.
A mezőt csillámmal hintem,
Füvét harmattal díszítem.
*
Fénylők a csillagok
És patakban türköződnek.
Holdsarló is látszik.
Ezer kistestvérem úszik
Tótükrén, árnyékuk látszik.
*
Ég türkizkékes volt…
Hold, ezüsttel átfestette.
Felhők, most nincsenek.
Derűs éjben hátam mögött
Végtelen kékkel, ügyködök.
*
Öreg Hold csak ballag,
Mint létnek harmóniája.
Sok-sok ezüst fényt szór.
Jó itt fenn, csak szépet tenni.
Késő, búcsút kel inteni.
*
Kezd már pironkodni
A hajnal, csendesen ébred.
Holdfátyol, eltűnik.
Elfáradtam, el kell mennem,
Ébred kedvesem... Reményem.
Vecsés, 2016. december 26. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:”Hold voltam egy nyári éjjen”
Öreg Hold aluszik,
Napsütésben semmit sem lát.
Most még, napfény az úr!
Kedvesem a Nap, alant jár,
Ásítva szívem estre vár.
*
Este olyan derűs,
Felhő nincs, meleg még maradt.
De, már Hold is látszik.
Nyári est meleget áraszt,
Sarlóm ezüstös fényt fakaszt.
*
Jól beesteledett.
Tóban víz, kissé hullámzik.
Szép holdfényárnyékok.
Sugaram tó vizén siklik,
Árnyékom tovalopódzik.
*
Magányos és sötét
Az éjszaka, holdsugárral.
Izzadós lett… este.
Felhő eltakarja arcom,
Harcolok, izzok, nem hagyom.
*
Holdfény sugara, csak
Úgy befesti a kerteket.
Halk-halvány árnyékok.
Ezüstport szerteszét hintek,
Kertek ezüst-kékek lesznek.
*
Az éjjeli holdfény,
Az erdőbe bekukucskál.
Holdsütötte tájak.
Fénylábam erdőkig nyúlik,
Faágon bagoly ocsúdik.
*
Egy gyors hullócsillag
Nagy huncutul, csak elrohan.
Hold, meg ezüsttel fest…
Kishúgom mellettem suhan,
Csak tudhatnám hová rohan?
*
Fűtenger özöne,
A holdfényben úszó tájban.
Vaddisznó már fekszik.
A mezőt csillámmal hintem,
Füvét harmattal díszítem.
*
Fénylők a csillagok
És patakban türköződnek.
Holdsarló is látszik.
Ezer kistestvérem úszik
Tótükrén, árnyékuk látszik.
*
Ég türkizkékes volt…
Hold, ezüsttel átfestette.
Felhők, most nincsenek.
Derűs éjben hátam mögött
Végtelen kékkel, ügyködök.
*
Öreg Hold csak ballag,
Mint létnek harmóniája.
Sok-sok ezüst fényt szór.
Jó itt fenn, csak szépet tenni.
Késő, búcsút kel inteni.
*
Kezd már pironkodni
A hajnal, csendesen ébred.
Holdfátyol, eltűnik.
Elfáradtam, el kell mennem,
Ébred kedvesem... Reményem.
Vecsés, 2016. december 26. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:”Hold voltam egy nyári éjjen”
Hétköznapi pszichológia…
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.
Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.
Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.
Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.
S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.
Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.
Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.
A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.
S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.
Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.
Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.
Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.
S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.
Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.
Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.
A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.
S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.
Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.
Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.
Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.
És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.
Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.
Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.
Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.
És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.
Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.
