Víziós eszmefuttatás

Végre megjött a sötétség, őt én nagyon várom,
Hogy teljesen alám kússzon, az nagyon is álmom...

Őt
Várom,
Kívánom!
Sötét ölel...
Oly’ édes álom.

Sötétség... csendben
Ölel, majd belém merül.
Mily’ édes álom.

Sötétség honol, csak őt várom,
Teljesítse vágyam, csupán arról álmodom.
*

Eddig én őt nem láttam de, mesélték, tudtam, hogy van!
Fény nélküli dicsősége már megjelent álmomban.

Ó,
Mily' szép
Álom volt.
Hogy van, tudtam,
Szememnek titok.

Szememnek talány,
Létezéséről tudtam.
Járt már álmomban.

Szememnek még talány, létezéséről halottam,
Álmomban róla álomszép képet alkottam.
*

Ideért, de csendben, mert a csend hangja tőle ered,
Nappali fényben ő egyszerűen nem lehet veled.

Ő
Este
Jön, csendben.
Nappal, velem
Látni nem lehet.

Csendben érkezik,
Hajnalig marad... Velem
Napfényt nem láthat.

Est csendjével, hozzám simul.
Velem látni nappal lehetetlen, virradatra elvonul.
*

A nyirkos, esős este, vele együtt hatol a létbe,
Eluralja az agyamat, a nagy világmindenségbe.

Jön,
Vizes.
Létembe
Kúszik. Elmém
Vész... mindenségben.

Hűs-est nedvével,
Lopózik életembe.
Eszem rabolja.

Esőtől párás levegővel, lopakodik lényembe,
Ép eszem, szerteszáll a világegyetembe.
*

Hullócsillag átsüvít a vaksötét éjszakán,
De, fénye gyenge, nem változtat lelkem évszakán.

Gyér
Fény(e)
Oson, nem
Hoz változást
Lelkem őszében.

Csillag hull alá,
Sötét éjben, fénye gyér.
Lelkem magányos.

Eget hasít csillagom, sötét égen,
Fényhomálya nem hoz változást létben.
*

Szavaimat hallom csak, konganak a vaksötétben,
A macskakövön ló pata csattog, a messzeségben.

Szóm
Visszhang!
Hozza! Bong!
Paták hangja
Hallik távolból.

Bús hangom-hallom.
Paták zaja csendet tör…
Messzi távolban.

Hallom... sötétségben búg sóhajom,
Paták zaja távolból közeledik, szellő szárnyakon.

Vecsés, 2016. augusztus 11. – Szabadka, 2017. szeptember 5. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, hozzá az apevákat, haikukat és a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit: A vegyes rész címe ,,Elérhetetlen álom’’!

Láttam sörét éjjben napsugarat.
Láttam víz alatt szállni madarat.
Láttam pocsolyában tengereket.
Láttam a föld alatti hegyeket.

Éreztem a fájdalmat a szépben
Reménytelenséget a reményben.
Éreztem szomjat a tó vizében.
Sok apró darabot az egészben.

Nem kábulat szülte a képeket.
Sem a lehetetlen érzelmeket.
Most dúskálunk a csodákban.
Egy furcsa ironikus világban.

A naplementéről, a nyárestéről, a holdfényről…

A lemenő napnak
Fénye, mint kiokádott láng.
Piros a tófelszín.
Halvány napsugár alant jár,
Hold ásítozva estre vár.
*
Kék égnek fényében
Bíborrá lett már az alant…
Nap, lassan búcsúzik.
Nyári est meleget áraszt,
Hold sarlójával fényt fakaszt.
*
Hullanak csillagok
Égnek bíbortengerében.
Hőség hullámai.
Tó vizén sugara siklik,
Árnyéka tovalopódzik.
*
Csendes éjjel megjött,
Magára húz sötét leplet...
Hold, a felhő mögött!
Felhő eltakarja arcát,
Harcol, nem adja meg magát.
*
Az alkony alászáll,
Magányfilmje sötétbe vész.
Bíbor máris kihuny.
Ezüstporát szerteszórja,
Kerteket harmat borítja.
*
Estébe behulló
Árnyak, bíboros színesben.
Tyúkok is elültek…
Fényével erdőt átölel,
Lombok között kis mókust lel.
*
Az ég pereme is
Tele van kis csillagokkal.
Rózsaszínű felhők…
Kishúga, halálba rohan,
Állítsa meg... vajon hogyan?
*
Alkonyat, már múlté.
Éj sötétjében vad árnyak.
Csend, hasogató lett.
A mezőt csillámmal hinti,
Harmatos füvét díszíti.
*
Esti fény-bíborban,
Feltűnnek a csillagocskák...
Holdudvar, mély-csendes.
Ezer kistestvére úszik
Tó tükrén, árnyékuk látszik.
*
Homoktenger van az
Égben, kékfestőnek műve…
Hold úgyis átfesti.
Kék árnyalatokat készít,
Derűs éjben eget kékít.
*
Ringó lett búzaföld,
A vadvirágos rét mellett.
Alkonyt színesíti.
Elfáradt a varázs botja.
Majd, pihenés álmát oldja.
*
Hold, a sarlójával
Húzza elő az új hajnalt.
Meleg a napkelte.
Ébreszti máris a Napot,
Hozzon új reményt, szebb napot!

Vecsés, 2017. május 28. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: „Holdsugaras nyári éjszaka”

Mindennapi életünk sír a néma csendben,
A sápadt alkonyatban táncol a hold az ismeretlenségben.
Hársfák hajladoznak, más s vér a gén a megítélésekben,
Vágyálmunk győzelmet vár, de nem ígérhet a megsemmisülésben.

Csalogány énekel a kopár szirtek ormán,
Kísértetek fülelnek, reményeinket tiporják.
Kígyók földjén sírt ásnak csillagragyogásban,
Vért köp a hajnal, a megsemmisülés zabolátlan.

Nem sírnak ők! Vérük már a napragyogásban,
Nincs már vér a szívartériákban.
Örök éjben elárvult a barna élet.
Vér és gén képletén összeomlik az élet.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió