Holtak napján, ha kimegyek
csendes temetőbe,
borús könnyező arcomat
rejtem tenyerembe.

Amióta erre jártam
elszálltak az évek,
megfáradt idős szüleim
csak szívemben élnek.

Temetőkertben elnézek
balra, aztán jobbra,
mindenfelé kopottasan
áll elmúlás szobra.

Virágtengerek borítják
a sírhalmok végét,
akik itt nyugszanak ők már
meglelték a békét.

Dideregnek a levelek
hűvös őszi szélben,
lassan peng az idő húrja
szerteszét tört fényben.

Álmodni készülnek a fák
gyűl alattuk avar,
fülükbe altatót susog
a tél tolta vihar.

Fa odvába mókus gyűjti
téli betevőjét,
csinosítja, kibéleli
puha menedékét.

Szarvas túrja avar alját
makkot szed a földről,
büszke fejét égnek veti
nem gondol jövőről.

Szeretem elnézni őket,
így őszi reggelen.
Csendes, puha látványukra
a lelkem megpihen.

Hosszú utat jártam én be
ezen a világon.
Célként érve el a reményt
megleltem a párom.

Megosztottuk mi egymással
a hitvesi nyoszolyát.
Megtaláltuk a szerelmet
átélve sok csodát.

Társam lettél szerelmesem,
nem csupán szerető.
Tőled, ami elválaszthat
nem más, csak temető.

Álmomban a mennyben jártam,
csodás angyalokat láttam.
Körbehintettek virággal,
megtöltötték szívem vággyal.

Felébredtem téged látlak
legszebb lánya világnak.
Úgy tűnik szerencsés vagyok,
köztünk is élnek angyalok.

Nekem olyan kedvesem szeme,
mint szomjazónak patak vize.
A menyországban érzem magam,
ha reám veti a napsugaram.

Nekem olyan édes mosolya,
mint fáradt vándornak nyoszolya.
Elvarázsol, mikor csak látom
nem lehetne ennél szebb álmom.

Nekem olyan az ölelése,
mint elveszett lélek reménye.
A boldogság hát itt van velem,
az ő szerelme ilyen nekem.