Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.

Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.

Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.

Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.

Szikrát csiholt drága arcod
magányos szívem mélyén,
nevető napfény csillant meg
talányos szemed kékjén.

Elvarázsol, mikor látlak
szerelmes szív ékszere,
hangod édes muzsikája
angyaloknak éneke.

Ki suttogó hangom hallja, kevés,
akit mélyen hallani vélek, mesés,
Lelked szárnyaló hangjával ölelkezve,
lelkem a csendben, fölzendült,
s rezgésünk e dalban csodát szült.

Meghaltak a sírkövek
kopnak rávésett nevek,
Isten, haza, hit nagy kincs
múltunk ne legyen bilincs.

Szakítsuk szét a láncunk,
váljon erővé gyászunk,
mert szabadság nem terem
könnyel sózott földeken.

Nagy munkának álltam neki
eldugult a lefolyó,
ha nem merem ki a vizet
elúszik a folyosó.

Hát, akkor álljak is neki
egy jó kis eszközt hoztam,
kőkeményen dolgozom én
folyik is a víz rólam.

Ugyanannyi víz van benne
nem találtam a hibát.
Ezzel talán nem jó merni?
Fene eszi a szitát!