Azt mondod, nem számít a pénz,
és semmit sem jelent,
hogy üres- e, a pénztárcád,
vagy teli a zsebed.
Nem vehetsz mindent halomra
mit pénzért megvehetsz,
s hiába dúskálsz mindenben,
ha nincs, aki szeret.
Milyen igaz! Mégis azt kérdem:
mért oly rossz neked,
amikor megkapsz minden jót,
mi másé nem lehet?
Pihenhetsz, árnyas fák alatt
mit tengervíz övez,
mi ez, ha nem a boldogság,
ezernyi gond helyett?
Nincsenek filléres gondjaid
és mindent megvehetsz,
nem járkálsz rongyos ruhában
szomjan, éhesen.
Ajtók tárulnak előtted,
és ritka szerelem,
amely akkor is megmarad,
ha majd szegény leszel.
Amikor beteg vagy, ott is pénz kell,
hogy esélyed legyen
meggyógyulni, hisz pénz nélkül már
nem jár semmi sem.
S ha majd a végső nyugalomra
lehajtod fejed,
selyemzsinóron engednek le
rút kötél helyett.

Oly drága már az utazás is, egyre nehezebb,
rég elvették az utazási kedvezményeket.
Úgy döntöttem, az oldalon egy hirdetést teszek,
hátha lesz, ki e csodajárgányt legyártja nekem.
Mindegy, hogy milyen színű lesz, csak oly sebes legyen,
mint a villám, és legyen rajta jó erős nyereg.
Induljon minden pöccintésre, s száguldjon velem,
akár a szélvész, mely átfúj a háztetők felett.
Ezermesterek! Mérnökök! Most versenyt hirdetek!
Nagy a tét! Ki ezt megcsinálja, híres is lehet.
Üzemanyagot ne fogyasszon, csak egy keveset,
olyan sokfelé kéne mennem, s üres a zsebem.
Ha lesz olyan, aki megcsinálja, híressé teszem,
s arra, aki most lenéz engem, magasról teszek!

Te is ugyan úgy jöttél világra,
mint más. Épp olyan meztelen!
Hiába varratsz díszes ruhákat,
jellemed akkor is értéktelen.

Ha el tudsz menni egy nincstelen mellett,
ki éhes, s mégsem kér kenyeret
s lenézed, sokkal rosszabb vagy nála,
mert azt sem tudod, hogy mért ilyen!

Amikor dúskálsz ezernyi jóban,
s két kézzel szórod a pénzedet,
más verejtékén felhevülve,
ne mondd nekem, hogy így helyes!

Hiába vagy te büszke, gőgös,
s nyílik az ajtó százfele!
Téged is elér majd a végzet,
s épp úgy sújt rád a sors keze,

mint azokra, kik most porba hullva
néhány forintért küzdenek,
hiába van most tengernyi pénzed!
Van, amit pénzért nem vehetsz!

Amikor tested görcsbe rántja
kínzó, égető fájdalom,
s nem tudsz már többé semmit adni,
mondd csak? Ki ül az ágyadon?

Lesz-e majd, ki a kezedet fogva
letörli könnyed arcodon?
Vagy fizetett szolga gépies kézzel
törli, mikor már ráfagyott.

Akkor fogod majd szánni-, bánni,
mért voltál olyan mostoha,
s hiába sírsz, nincs visszaút már,
rég belepte a gaz, moha.

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.

Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.

Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.

Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.

Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.

Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.

Van még helyem e csúf világban,
hol már alig van szeretet?
Nem érzem már a melegséget,
mely a szemekben létezett.

Nem csillognak már úgy, mint régen,
s látom: oly furcsán fénylenek,
mint az átlátszó üveggyöngyök,
s közben könnyeket képzenek.

Valahol megtört már a légben
hitünk, s már régen elveszett,
valami sűrű ködfelhőben,
mely magába nyeli a fényeket.

Minek is higgyünk? A kimondott szónak
nincs már értéke, ereje,
s akikkel tegnap jót tettünk, most
azok sütnek ránk bélyeget.

Hiába vagy te tisztességes!
Nem érték már a becsület!
Aki másokat dönt nyomorba,
annak jár most a tisztelet!