Megkezdjük az újévet, hittel és reménnyel,
Tovább visszük életünk csendes derűjével.
Bízzunk benne, szebb lesz minden holnapunk,
És siker vár ránk végül, ha kitartunk.

Mit hozhat a sors? Nem láthatjuk előre,
Útja ködbe vész ma még, s nem tudjuk, merre.
Találgatás csak, mit a holnap ígér,
De reményünk él tovább, s cserét nem kér.

Ha bízunk az új év tiszta hajnalában,
Erőt találunk majd minden új próbában.
Lépésről lépésre halad az utunk,
S így a jóra egyszer csak rátalálunk.

Siófok, 2025. december 27. -Gránicz Éva- Írtam: Kustra Ferenc József: Bízzunk az újévben c. verse átirataként.

Derekas nap a mai nap.
Január dereka és a tél dereka.
Mától minden eltelt nappal,
közelebb kerül az áhított tavasz.

Még itt a tél javában.
Hó is esett, megfagyott minden, kihűlt a táj.
Tiszta, jeges szél fúj,
próbálgatja még a tél a fogát.

Körülöttem szürke csend,
egybeolvadt a fent és a lent.
Nem hallatszik és nem látszik semmisem.
A végtelenben szabadon lebegek.

Ez a hely nagyon kedves nekem.
A pamutszerű gyerekkori álmokban,
itt mindig boldog vagyok és
csodaszép, ragyogó nyár van.

Most fagyos, kihalt a vidék,
de így is megkapó.
Hőn szeretett Balatonom nem látható.
De tudom, hogy itt hever a lábaim előtt,
s ha a napfény befűzi arany fonalát, felszáll a köd.

Látható lesz a vékony jégtükör,
a smaragd fényű nyugalom tükre.
Hol békére lelsz és megpihen a lélek.
Ez a természet nyugodt suttogása,
meghallod, ha szíved tárva.

Siófok, 2025. január 15. -Gránicz Éva-

Legott, ahogy tűntél Amanda
Szívem, majd görcsbe állt… bánatba!
Magányom sikoltott,
Nyögést is hallatott.
Dallam, magát itt visszahúzta!

Nem tűntem el, csak útra keltem,
Utazáshoz nem volt nagy kedvem.
Beteg édesanyám várt,
Ez nem tűrt halasztást.
Tudom fájt, de ezt kellett tennem.
*

Tőrt döftél szívembe, lelkembe,
Sarkaddal tapostál testembe…
Nevetésed… dallam volt,
Sírásom is… dallam volt.
De halkult, míg elhalt csendembe.

Okos vagy, érzem ezt megérted,
És belát, megenyhül a szíved.
Mihelyt lehetséges,
Jövök hozzád édes!
S elmúlik mind, mi bántott téged.
*

Éltem, mint bormámorba bele…
Esőcsepp áztatta szemem tele…
Csak nyomok betonon,
Lelkem föladotton…
Miután elmentél… ürese!

Ne igyál, az nem tesz jót neked,
Ha megyek, nevet majd a szemed.
Üresség nem örök,
Egyszer csak megjövök.
Együtt sírunk, nevetünk veled.

Vecsés, 2024. szeptember 13. – Siófok, 2025. szeptember 27. Kustra Ferenc József- íródott romantikus LIMERIK csokorban. Én írtam a páratlanokat, a párosok: Gránicz Éva munkája.

Higgy bennem, ha fúj a szél,
s én a kabátom alá rejtelek,
higgy ha szakad a tél,
hogy úgy ölelhesselek.
Karomban együtt
várjuk a csodát,
mikor a kikelet még oly messze van,
s ha majd leveti tél hideg zubbonyát,
ne higgy az üres szavakban.
Mások kik tavaszt ígérnek,
jussuk ne légy oly könnyedén,
tudd, hogy mindig itt vagy velem,
a szívem legbelső rejtekén.
Megóvlak örökké,
s féltve őrizem,
perceink minden pillanatát,
ahogy az élet mély gödreiben,
nyertünk meg együtt közös csatát.
Azt is amikor a szél zúgott,
körülöttünk minden elbukott,
s te hittél bennem,
ahogy senki más; úgy ahogy
még senki nem tudott.

A szó elakad, a szívem megszakad,
mint egy haldokló égi gondolat.
A lelkem sír, zokog, riadt, mint egy véres,
kegyetlen, láthatatlan kés árnyéka.

Könnyeimmel küzdve, félve, remegve kérlek,
gyere vissza, lelkem legőszintébb lénye.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.

Már nem fáj neked, drága édesapám,
ki mindig óvott, védett, mint egy édesapa a legnagyobb álmát.

Örökké a szívemben fogsz élni, és ha az égre nézek,
tudom, hogy a legnagyobb csillag ma is nekem fénylik.

Mert eljött a búcsú, legfájóbb ez nekem.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.