Napsugár játszva hinti be a földet
Pajkos sugara álmodókat dönget
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.
Mesélni kezd és igazságokat mond,
Aranyos termést, boldogságokat ont,
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.
Emberek halnak, emberek születnek,
Istenek halnak, s megint újak lesznek
Örökké forog, változik a világ.
Házak épülnek, kunyhók beomlonak,
Rekedt fadobon riadót dobolnak
Örökké forog, változik a világ.
Aztán köd omlik szürkén le a földre,
Izzadt vércsepp hull a megáldott rögre.
És sírva húzzák a ködharangokat.
Vér, dac háború, mozdul megint a föld,
Gyermek-simító apa-kéz fegyvert tölt
És írva húzzák a ködharangokat.
Azután vége. Nagy nagy ölelésbe
Igaz örömbe, boldog reménységbe
Omlik egymásra magyar, német, angol.
Virrad az élet. Divat, meztelenség,
Csókos ölelés, bolond fesztelenség
S a csókok felett a halál barangol.
Elmúlt a vész, és kinyílt minden virág,
Tobzódik a keserves világ,
Valóra válnak a lefojtott álmok.
Csillogás, pompa, bőrze, bank, szerencse,
Nem kell Istennek fenséges kegyelme
Valóra válnak a lefojtott álmok.
Napsugár játszva hinti be a földet,
Pajkos sugara rügyecskéket dönget
(És mégsem, mégsem, mégsem szállnak imák!)
Valóra vált az Isten mondás: "Igen
A gép forog és az alkotó pihen,"
És süllyed, süllyed, süllyed el a világ.
Pajkos sugara álmodókat dönget
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.
Mesélni kezd és igazságokat mond,
Aranyos termést, boldogságokat ont,
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.
Emberek halnak, emberek születnek,
Istenek halnak, s megint újak lesznek
Örökké forog, változik a világ.
Házak épülnek, kunyhók beomlonak,
Rekedt fadobon riadót dobolnak
Örökké forog, változik a világ.
Aztán köd omlik szürkén le a földre,
Izzadt vércsepp hull a megáldott rögre.
És sírva húzzák a ködharangokat.
Vér, dac háború, mozdul megint a föld,
Gyermek-simító apa-kéz fegyvert tölt
És írva húzzák a ködharangokat.
Azután vége. Nagy nagy ölelésbe
Igaz örömbe, boldog reménységbe
Omlik egymásra magyar, német, angol.
Virrad az élet. Divat, meztelenség,
Csókos ölelés, bolond fesztelenség
S a csókok felett a halál barangol.
Elmúlt a vész, és kinyílt minden virág,
Tobzódik a keserves világ,
Valóra válnak a lefojtott álmok.
Csillogás, pompa, bőrze, bank, szerencse,
Nem kell Istennek fenséges kegyelme
Valóra válnak a lefojtott álmok.
Napsugár játszva hinti be a földet,
Pajkos sugara rügyecskéket dönget
(És mégsem, mégsem, mégsem szállnak imák!)
Valóra vált az Isten mondás: "Igen
A gép forog és az alkotó pihen,"
És süllyed, süllyed, süllyed el a világ.
Kármin ajkad, mint a vérszirom
Ízzik arcod fehér mezején.
Kék a szemed, mint a nyári ég
Pilláid bársony-feketék.
Tested selymes, lágyan hófehér
Hókezeden kéklőn kék az ér.
Mosoly torzítja ajakad
Aranyeső dús szőke hajad.
Május kacag az arcodon,
A Tavasz veled vérrokon
Május csörgedez eredben
Vörös vágy fehér keretben.
Arcodon mámorvirágok égnek
Borus szemem csak Téged lát szépnek
Szemedben ég az új Tavasznak lángja
Bolond ki a Nyárt, Őszt, Telet bánja.
Ízzik arcod fehér mezején.
Kék a szemed, mint a nyári ég
Pilláid bársony-feketék.
Tested selymes, lágyan hófehér
Hókezeden kéklőn kék az ér.
Mosoly torzítja ajakad
Aranyeső dús szőke hajad.
Május kacag az arcodon,
A Tavasz veled vérrokon
Május csörgedez eredben
Vörös vágy fehér keretben.
Arcodon mámorvirágok égnek
Borus szemem csak Téged lát szépnek
Szemedben ég az új Tavasznak lángja
Bolond ki a Nyárt, Őszt, Telet bánja.
Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?
Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.
A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?
Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.
A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!
Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt
Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk
A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!
Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes
S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben
Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb
Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak
Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,
Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem
Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.
Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra
Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már
Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét,
Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez
Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót
S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának
És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged
Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.
Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja!
S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink!
Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon,
Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket?
Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét
És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!
Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze,
Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!
Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral
A tudományokban jártassá tenni akartál
Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár
Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!
S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk
Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve
És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben
Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt
Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!
S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel
Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre,
Másik amárra megyen születése helyére, holottan
Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!
Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt
Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve
Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép
Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most
Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok
Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával
Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor
Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,
Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,
A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.
S most társim! miután végét már érte a munka,
Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,
Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel
És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!
Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk
A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!
Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes
S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben
Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb
Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak
Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,
Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem
Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.
Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra
Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már
Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét,
Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez
Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót
S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának
És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged
Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.
Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja!
S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink!
Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon,
Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket?
Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét
És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!
Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze,
Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!
Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral
A tudományokban jártassá tenni akartál
Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár
Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!
S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk
Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve
És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben
Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt
Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!
S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel
Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre,
Másik amárra megyen születése helyére, holottan
Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!
Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt
Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve
Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép
Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most
Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok
Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával
Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor
Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,
Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,
A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.
S most társim! miután végét már érte a munka,
Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,
Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel
És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!
A holdsugárban... a holdsugárban
a lábnyomát megcsókolám.
S izzó fejem a földre nyomva
zokogtam az útnak porán
a holdsugárban.
A napsugárban, a napsugárban
könnyű lesz válni már nekem.
Meghajlok kesztyűsen előtte,
s megyek vidáman, hidegen,
a napsugárban.
a lábnyomát megcsókolám.
S izzó fejem a földre nyomva
zokogtam az útnak porán
a holdsugárban.
A napsugárban, a napsugárban
könnyű lesz válni már nekem.
Meghajlok kesztyűsen előtte,
s megyek vidáman, hidegen,
a napsugárban.

Értékelés 

