Úgy fáj a szó ,úgy fáj most minden,
annyi ki nem mondott fájó gondolat,
belülről váj , és egyre jobban éget,
s most kínzó sebektől gyógyítom magam.

Úgy fáj a szó ,mit nem tudok feledni,
úgy szóltál hozzám ,hogy most is felkavar,
ahogy a forgószél felsöpri a tájat
úgy söpörted el minden álmomat.

Úgy fáj a szó ,s én nem tudom feledni,
izzó parázsként éget szüntelen,
próbálom oltani hulló könnyeimmel,
mely a szememből lelkemig pereg.

Némán ballagok a lombtalan fák közt,
lábaim alatt elsárgult avar,
lágyan betakarva vastagon a földet
hogy a lábaimmal ne érintsem azt.

Úgy öleli és takarja a földet,
mint ahogy egy anya védi gyermekét,
szelíden szeretve,karjaiba zárva
hogy álmait semmi ne téphesse szét.

Némán ballagok a levetkőzött fák közt,
s lábaim nyomán a zizzenő avar
mintha azt suttogná,menj messzire innen,
s temesd el végleg, ami itt marad.

Esküszöm megteszek mindent,
csak ne vedd el tőlem mindenem!
Én félre dobok minden álmom,
csak egyedül őt hagyd meg nekem!

Többé már nem látlak sírni!
Elrejtem hulló könnyemet!
Hisz eddig sem sütött rám napfény,
eltakarták a fellegek.

Nem viszek magammal semmit!
A téli széllel messzire megyek,
sötét felhőbe burkolózva,
csak ne vedd el tőlem mindenem!

S ha mégis elveszed tőlem
azt, ami legdrágább nekem,
magammal rántom izzó pokolba,
ki tönkretette az életem !

Zimankós gonosz tél!Elvettél tőlem
mindent mi kedves volt nekem,
dühöngő szeleddel mindent felkavartál,
s pokollá tetted életem.

Zimankós hideg tél!Ne hidd hogy győzhetsz!
Nem fog megtörni semmi sem!
Pusztító erőddel úgy is szembeszállok,
s viharként tombolva elveszem!

Most gúzsba kötve béklyóba zúztál,
rám kötve fagyos láncodat,
lelkemre jégvirágot szórtál,
szótlanra fagyasztva ajkamat!

De maradt a lelkemben szikra!
Mit oltani el nem tudsz soha!
Mely bennem izzik és parázslik,
s letépi fagyos láncodat!

Én izzó parázzsal dobom vissza
ami belőle megmarad,
letörve pusztító erődet
amíg már semmi sem marad!

Engedj szabadon ,ne tarts fogva
nem bírom el a láncomat,
engedj szabadon szárnyalni végre,
ne tépd ki minden tollamat!

Engedj szabadon ,ne rakj rám béklyót
hisz gúzsba köt a gondolat,
ha nem tudsz megbízni bennem,
nekem már semmim sem marad.

Engedj szabadon ,hadd merengjen
csapongva lelkem ha szárnyra kap,
engedj szabadon !Bízz meg bennem!
Vagy letépem minden láncomat!

Engedj szabadon,nem megyek messze,
csak gondolatban szárnyalok
engedj szabadon s visszatérek,
ha szükség van rám én itt vagyok!