Cirkuszi sátor fölém borulsz a műsorod óriási
Benne néző emberek ép a lényeget hagyják ki
Később minden majom aludni tér és az izzó korong fénye már
Eltűnt az égről a föl pereméről a napfény most a holdra szál

És nem megy vele senki hogy megnézze milyen az éjszaka
A világító vad rétek és a csillagok hangja
A mi ha elvisz magával már többé soha nem enged el
Olyan messze visz magával ahonnan útra kelt

Szeretnék én is szállni mint a képzelet
Felfedezni véletlen a végtelent
Repülni a bolygók közt a tejútban
Érezni az energiát minden pontomban.

Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.

Robert Rush - Kimondhatatlanul:

A pillanat, feltámasztotta bennem a rég kiölt vágyat.
Az érzést! Minek szikrájától ismét lángra lobban, reményt vesztett szívemben a szerelem tüze.
Úgy ég! Úgy tombol! Szilaj, pajkos lángjai felemésztik a múlt, kínzó gyötrelmét.
Nincs kontrol! Nincs már az, rég, minek kellene?!!
Hiszen EGY valaki számít és az nagyon, mert ő neked él.
Csókjaitól a szívedben a tűz szüntelen, kiolthatatlanul ég.
Érintéseitől a tested, remeg, földön állva a világ érzi át.
Vonzalom ez?! Vad szenvedély, forrón izzó tested, verítékeinek kábán áradó hada hűti le.
Vele lenni, neki élni! Csak ez számít még, még és még ezerszer még.
Akarni őt! Megálmodott határokon túl és még azon is túl! Mindenen át!
Szívedben lángot vető tűz, mellkasodba fájdalmat űz, szerelemtől fáj az? hát kit érdekel?
Boldogságtól némán, ülsz, vele szemben?
Szemében a láng, ami szívedben beforratlan hegként mély utakat hág, örökre, kitörölhetetlenül, magyarázat nélkül... ez a szerelem?ha ezt nem érzed át, nem az...

Mi ez a szenvedély? Ami gátlásoktól mentes, mélyen a szívünkben él!

Sötét erdőbe burkolózó fák közt
az őszi erdőben néma csend honol,
s lábaim nyomán a zizzenő avar közt
tücskök cirpelését hallom valahol.

Ők is készülnek lassan már a télre
átaludva a hűvös napokat,
én bolyongok csak,búsan elmerengve,
csak a szél simítja könnyes arcomat.

Rád gondolok most is könnyező szemekkel,
mit tehetnék,hogy neked jobb legyen?
Talán ha eltűnnék,már észre sem vennéd,
hiszen számodra már alig létezem.

Ahogy a vén tücsök,úgy készülök én is
elmenni oda,hol néma csend honol,
s az őszi felhőkbe burkolózott ködben
talán engem is várnak valahol.

Én nem akartam nagy lenni mint mások
csak segíteni néhány emberen
kinek sorsa keserűbb mint másé
kinek rózsa helyett csak tövis terem.

Én nem akartam több lenni mint mások
csak meghúzódni halkan,csendesen
ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,
hogy a tövisét ne érintse meg.

Én nem akartam úgy tenni mint mások,
én nem gúnyoltam senkit sohasem,
mert akinek hűvösebb az árnyék
az a fájdalmát is másként éli meg.

Én nem akartam oly messzire menni,
s most mégis eltűnök némán,hirtelen,
ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,
tövisektől vérzőn némán,csendesen.