Mezítláb a forró kövön
Miközben
Verejtékem letörölöm
Felhevült talpammal kacsázva
Lépkedek a holnap utánba,
És megyek még tovább
Ameddig lehet...
Ameddig bírom.

Mindeközben a térben
Araszolgat
A mindig gördülő
Híguló idő,
Hol hűsítő remény
Kecsegtet,
Hol majd vacogva
Reszketek,
Örökre elcsendesedek.

A ma pirító sugara
Elkísér utamra,
Mert csaltam
Még némi fényt
Szemembe,
Tüzet loptam
Szelíd szivembe
És Istentől
Ráadásul kaptam
Reményt a holnapra.

Van egy közeli-szomszéd háborút, és fölütötte a fejét a -majdnem élő- világháborús világhely-zet…

(senrjú csokor, félhaiku láncban)
Bőszen bombáznak.
Emberélet még adott?
Gőgös pojácák!

Emberhalál, még
Csak föl sem rémlik nekik!
Gőgös pojácák!
*
(gőg: leírása)
1/.
Elbizakodott önhittség; mások megvetésében megnyilatkozó erős önteltség.
Elbizakodott önhittség; más bántó lenézésében mutatkozó erős önteltség.
Saját, eltúlzott kiválósága feltételezése, minthogy ő egy különlegesség…
Valójában szánalomra méltó alak, aki gőgöt mutat,
Lenéző gőg nem is igaz-kiváló tulajdonságot mutat…
2/.
Önérzet, büszkeség; ez maga az önmagunkba vetett hit, bizonyosság.
A gőggel, ha az ember eredményei támasztják alá… nincsen bajság.
Költő büszke gőgje is -lehet- megjelenik verseiben.
Olvasó meg átérezheti olvasói szeretetben…
*

(anaforás, bokorrímes, kétszeres belsőrímes)
Fogadok, hogy kosoknak műmájer a mosolyuk,
Fogadok, hogy nekik megengedi a vagyonuk…
Fogadok, hogy a gazdag fekete kosok, nagyon-túlzón szívtelenek,
Fogadok, hogy ezek a kosok -háború mutatja- lélektelenek…
*

(anaforás leoninus)
Egy fekete kos, maga a bársony bőrű vasököl, ő úr és nem kérdezi mi köll…
Egy fekete kos, maga a gödröcskés vasököl, ő az úr és legott üt is, ha köll…
Ez fekete kos teste, amit pénz tölt ki, nem üres, de az agya, lelke ah, üres.
*

Zúgva és bőgve
Nyilatkoznak tarackok.
Gőgös pojácák.
*
Nyugdíjasokat
Is már, elviszik frontra.
Gőgös pojácák.
*

(anaforás leoninus, tizenkétszeres belsőrímes, önrímes)
Veszett kosoknak még kell a háborús pénz, ez a kérdés? Vagy éppen ez nem kérdés?
Veszett kosok döntnökök, még háborús pénz, ez a kérdés? Vagy éppen ez nem kérdés?
Veszett kosok csak ilyenek! Háborús pénz, ez a kérdés? Vagy éppen ez nem kérdés?
*
(leoninus duó)
Emberek! Társadalmi szintű divat, a férfi és nő átformálása! Legyen divat!
Manapság! Menő a fekete kosok önteltsége, önimádata, szellem tiprása.

Halló fiúk! Közben a sorozatvetők vehemensek, hogy hullnak katonaemberek...
Halló lányok! Közben robbannak kazettás -betiltott- bombák, kipusztulnak a családfák.
Manapság! Ijesztő fekete kosok nézete, míg pénzdúsak... háború éledése.
Rémisztő! Közeleg, frontra viszik az orvosnőket is, meg persze gyógyszerésznőket is…
*

Fekete kosok
Találták ki háborút!
Gőgös pojácák.

Fekete kosok
Gyártják a fegyvereket!
Gőgös pojácák.

Fekete kosok
Bezsebelik pénzeket!
Gőgös pojácák.

Fekete kosok!
Sok százezer a halott!
Gőgös pojácák.

Fekete kosok
Mér’ csak a fegyvergyártás?
Gőgös pojácák.


Micsoda embert és jóérzést megsemmisülésbe tipró,
A csak folyvást gazdagodó kosok uralma… nagy népírtó!
Nem ismernek sem embert, sem istent, ördög… ők maguk!
Nem akarnak semmit, csak minél jobban gazdagodjunk…

Vecsés, 2023. október 5. – Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és élő háborús- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is… kendőzetlenül!

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.

Évezredes pusztítás
Ott lapul a génben
Mely virágzik még mindig
Sokaknak szívében

Ármányos az ember
Visszaél gőggel
Az Istentől kapott
Kódolt üzenettel.
... Izmusok illúziója
Hajtja silány tettét
A megváltótól csalta
Felkent pecsétjét.

Hol
Széttört sorsok útvesztőjén
Csikorogva
Lánctalpak tapadnak a vérhez
Keserű könnyek függvénye
Latrok kezéhez.

Ahol
Az otthon gyászos
Romokban
Az elesett ember.
A születendő tán feledheti
Egyszer
Csak csendben
Hol élni most még nem mer.

Vándorló világban hazátlan
Sok árva
Telhetetlenek gőgjétől
Nehezebb a lánca.
Az élet most olcsó
A piacon nincs ára
A vergődés az embert
Lehúzza a sárba.

Ármányos az ember
Visszaél gőggel
Az Istentől kapott
Kódolt üzenettel.
Évezredes pusztítás
Ott lapul a génben
Mely virágzik még mindig
Sokaknak szívében.

Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.