Az év első babája

Az Úr kegyelmén és irgalmán megszülettél,
E csodálatos napon közénk jöttél.
A világ egyik legnagyobb nyomortelepére,
Ajándék élet ez szüleid örömére.

Jövőd immáron Istenünk kezében van,
Boldogságban és jó egészségben nőj fel, pici fiam.
Végigkísérte a múltat a fényes hold,
Egy kicsordult könnycsepp az égről a földre hullt.

Szeretet vegyen körül, ne gyűlölet!
Kerüld messzire a bűnöket.
Szívvel-lélekkel én átölellek.
Mert, pici baba, én úgy szeretlek.

Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Apám barnaságba fojtott szegénységen,
Nevelt hat gyereket, arcán a nap megedzett.
Vert vályogot, tört követ, ásott árkot,
Küzdött az árvíz ellen a feltöltendő gáton.

Temetőben pihen szegénykém teste,
Úgy vártam gyerekként haza minden este.
Ránk hagyta a nyomort, a szegénységet,
Azóta is akadnak nehézségek.

Könnyezek a néma csendben,
Bánatom szívembe rejtem.
Elmúlt az az idő, mint egy álom.
Hogy a fiad lehettem, apám, az Istent áldom.

Langyos esők, fájó könnyek,
Sötét éjen felhők jönnek.
Bíbor alkonyon vérfolyók,
Földre csorog lehangolón.

Kopár égen nincsen csillag,
Égi jelenség álmot ringat.
Hervadó rózsa, cigány élet,
Tarna partján napfény nincsen.

Kunyhóink helyén vad füvek,
Templomunk harangján süket fülek.
Földünkön kevés a hit, sír az Isten.
Némán hallgat az idő csendes hitben.

Végtelennek tűnő utunk révbe ért,
Véget ért a hosszú iskolaév.
Visszanézünk a múlt évekre,
Boldog hétköznapi iskolaévekre.

Aranyszívű, segítőkész tanárok,
Iskolatársak, jó barátok.
Fájón búcsúzunk, szemeink könnyes,
Táskáinkban lapulnak még a füzeteink s a könyvek.

Online órák, nehéz évek.
Ma ezek is véget értek.
Vár ránk az ismeretlen nagyvilág,
Isten veled, iskolánk.