Feleségem két szeméből
Villámok cikáznak.
A szívemben néha-néha
Bele-belevágnak.
Sóhajom száll, jaj, Istenem,
Öröm ez, vagy bánat?
Szárnyaszegett, rebdelt madár,
Hópiheként fúj el a szél
Napnak alkonyában.
Elvarázsolt rózsakertben
Térden állva sírok érted,
Maradjál meg nálam!
Bánatosan ölelkezünk
A szerelem völgyében.
Felvonít, üvölt a lelkem,
Tépett szívem el nem enged téged,
Ha nem lehetsz végleg enyém,
Elepeszt a bánat!
Férfiszemem könnyben ázik,
A lelkem didereg és fázik.
Mert a feleségem szép szeméből
Villámok cikáznak!
S a szívembe néha-néha
Bele-belevágnak.

2019. február 8., Gitározásom közben született, könnyes szemmel énekeltem, ajánlom hűséges nejemnek.

Könyörgöm az Istennek,
Hogy a Devla engem mért ver.
Hogy az uram, az a bamba,
Fulladna meg a sok borba.

Amit keres, el is issza,
Danol neki Dankó Pista.
Széles pittye, moslék szája,
A nótáját bazseválja.

Én meg itten étlen, szomjan
Sok pulyával a putrimban.
A sok cigány meg csak bámul,
Kiszaladnék a világbul.

Hát engem az Isten megvert!
Miért hordok én ilyen terhet?
Itten hagyom a csúf majmot,
Ha hazajön, majd csak kapkod.

Szomszéd bőgős, az se rosszabb,
Még a vonója is hosszabb.
Ott egye meg a fene.
Egybekelek ővele.

Hogyha lehullnak a fákról
Ősszel a levelek,
Bánatomat eltemetem,
Rabság volt minden életem.
Szomorú Istenek óvtak meg a rossztól,
Sápadt arcú cigány asszony
Mindenféle bajtól.
Hogyha láttok, jó testvérek,
Hervadásban engem,
Ifjú szívem ne bántsátok,
Meghasad az csendben.
Őszi álom, hulló levél,
Cigányzene engem kísér.
Kísér a halálba.
Sápadt arcú cigány asszony,
Te vittél a sötét éjszakákba.

Tarnazsadány, 1983.

Nincsen olyan zár, minek nyitja ne lenne,
Nem kell tán' hozzá, csak fényesített eszme.
Lehet, hogy a régit, múltat, nem ildomos túlontúl feszegetni,
Mert fellármázódnak a rossz emlékek, és elkezdenek kijönni…

Ahogy a múltba… túrunk, elkezd kibogozódni az összevisszaság,
Amik aztán rendezetlen sorokban lesznek a támadó visszásság.
A múltban már nincs ellenség, csata se,
Meg nincs ott, egyetlen menekülő se.

Vannak, értetlen, ijedt szavak, múlt elől lóhalálában menekvést kell keresni,
De vajon minek, Istenünk már rég elrendelte, mindenkinek majd múltba kell menni.
A múltból kihallatszanak a kiáltások, meg a ló patadobogás,
Itt már van idő, hörgő morgásra, így már minek is az a lódobogás?

Sejtelmes csendességem zuhog, ömlik elő a régmúltból,
Sejtelmes csendességem nem ad elő semmit a régmúltból…

Vecsés, 2021. június 4. – Kustra Ferenc József

Apám drága, elég nagy baj az már nekünk,
Hogy még életedben, nem tettél jót velünk.
Ezt tanultad tán', vagy megörökölted nagypapámtól?
Elvetted lélekélelmemet, mint idegen szájtól.

Erzsi feleségeddel nekem, semmi bajom nem volt,
Akkor ő miért gyűlölt engem? Gonosz egy némber volt.
És az meg, amit Te követtél el, csúcs disznóság volt.

Csütörtökön volt az örökségi tárgyalás,
Ti előtte vasárnap, mint ahogy volt szokás,
Engem és a családomat meghívtátok ebédre,
És tárgyalásról, hosszasan elegyedtünk beszédbe…

Szót nem mondtál, hogy ott leszel, nem kérdeztél meg, mint ellenségem,
És az idegen albérlőkkel megvetetted az örökségem.
Miért nem nekem ajánlottad föl a részedet, ki fiad vagyok?
Erzsi feleséged bebeszélte, hogy én az ellenséged vagyok…

Én bizony, még azt sem tudom, hál' Istennek, hogy a sírod hol van,
Így nem viszek soha képmutatásból virágot, bárhol is van…
Egy biztos, vagyontalan senkivé tettél,
Ilyen gonosz velem mért, hogyan lehettél?

Vecsés, 2020. március 1. – Kustra Ferenc – önéletrajzi írásom.