Elfeledett istenségek
lakában áll Esőisten,
szomorúan gondol arra,
aki őt imádja nincsen.

Feledetten, keserűen
leült égi trónusára,
imáitok szálljon felém
kérleli, de mindhiába.

Szomorú keserűségben
jéggé keményedett szíve,
fagyos arcán csorgó könnye
lehullott, mint bús hópihe.

Léptem nyomán cuppan egyet
az ősi mocsár szeglete,
álmosan emeli fejét
bús felriasztott szelleme.

Hideg ködbe burkolódzva
tűnődik ez a holt világ,
síron túli reccsenéssel
letörik egy száraz faág.

Ki nem mondott félelemben
bagoly huhogása hallik,
a sűrű iszamós talaj
rothadás szagától bűzlik.

A félelem megbilincsel
csak úgy lüktet minden erem,
ki kell jutnom borzalomból
vagy halálomat itt lelem.

Isten fényére gondolok
így nem vagyok már egymagam,
kézen fogott, kivezetett
szabad lett hát az én utam.

Este a gangon, csak ülök én csendben, nem rombolom a rendet,
Sötétben templomi harang szól, halkan meg is töri a csendet…
Körbenézek, sötét pillanat elvarázsolja a lelkemet…

A kettő együtt olyan szép, hogy kicsit leteszem a pennámat,
Hátra dőlök, és élvezem, mit a láthatatlan nekem nyújthat…

Csillag bár világít, de a sötét valahogy olyan élő,
Az asztalomon is már csak leégett gyertyacsonk, mi égő.
Gondolataim elszállnak, most a sötétben, harangszó elvarázsolt,
Most a lelkem a mély, matt-sötét harangszóval szárnyalt, sötét meg árnyalt…

A békességben én
Kicsit el is szunyókáltam.
Varázslat fönnmaradt.
*
Harangszó elmúlt már,
Sötét fátyol, tovább borít.
Szellő meg széllé lesz.

A sötét erősödik, csillagok eltűntek, felhők már takarják,
A harangszó is megszűnt, elhalt, messze jár, hátha ott is akarják.

A gyertyámnak léte vége... bemegyek,
Hogy írjak, nem akarják az Istenek…?!

Versezhetnékem volna még talán, meglehet…
Rám terül az álomvilág, valós lehelet…
Párnám habosítom, nyálam ráfolyik,
Majdan eljön hajnal, és rám virradtik.
A Nap majd egyre jobban pironkodva lépdel,
És én majd gyertya nélkül, elleszek sorvéggel…

Vecsés, 2016. június 15. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…

Pokol

Egyre mélyebbre a spirális sötétségben
A borzalmak fokozódnak és szaporodnak.
Nincs többé lelkiismeret-furdalás, csak kétségbeesés
Amint az égő kén bűze
Áthatja a levegő súlyos komorságát.
Dantén kívül bármely más utazó
döbbent kiáltással kérdezhetné:
– Ez valóban az isteni rendelet lehet?

Purgatórium

A Földhöz hasonlóan a Purgatórium is egy hely
Hol a küzdelem és folyamatos törekvés ural,
Talán maga a Föld, melynek valamilyen oknál fogva
Az igazi célja félre lett értve.
A mindennapi kenyerünket homlokunk verejtékével keressük,
A boldogságot meg kell érdemelni, de milyen áron és hogyan?
Azok számára, akik bátrak, a világ csak egy szín játék
Amelyben minden pillanatban a játékos vagy vethet, vagy arathat.

Mennyország

Egy szép álom, de nem több mint álom,
Amelyben a körök csupán egy mennyei játék szimbólumai.
Azok, akik felfelé néznek, tudják, hogy még az ég sem stabil,
hanem állandó változatokon megy keresztül.
A hatalmas lehetőségek óraműve ketyeg.
És amikor lejár az óra, és kihunynak a csillagok,
Megszűnnek a mennyek, a poklok, és a purgatóriumok.
Csak néma sötétség, és talán egy új kezdetnek távoli hajnala.

Zászlót bont az égi sereg
árnyéka ránk vetül,
gyülekező hadak felett
Turulmadár repül.

Alászállnak Hunniába
eljött az ideje,
jelet adott végre nekik
a magyarok Istene.

Döngő lépteik nyomán az
egész föld megreszket,
újra egybeforr testvérként
szétszakított nemzet.

Fent a magyar menyországban
meglásd édesapám,
itt az idő, rövidesen
újra nagy lesz hazánk.