Konduljanak meg a vészharangok!
Nekem is egy kötelet kezembe!
Reszketek, de nem a félelemtől;
Fájdalom és düh habzik szivembe'!

Fájdalom, mert düledék hazámra
Uj viharnak közeledtét látom,
És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
Nem szakad le szemünkről az álom.

Pillanatra fölriadt e nemzet,
S szétnézett, mi zaj van a világban?
És a másik oldalára fordult,
S mostan ujra aluszik javában.

Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
Aki ott az elsők közt lehetnél,
S kárhozatos lomhaságod által
Mindig hátul és alant hevertél!

Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,
Soha többé nem lesz ébredésed,
S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
Míg nevedet sírkövedre vésed!

Föl, hazám, föl! százados mulasztást
Visszapótol egy hatalmas óra,
"Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!"
Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
Volt is, nem is a mienk az ország;
Valahára mutassuk meg már, hogy
Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
Irtsanak ki hát ezen világból!...
A haláltól, nem tagadom, félek,
De csupán a becstelen haláltól.

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
Hogy azok is megsirassanak, kik
Eltörölnek a földnek szinérül!

Legyen olyan minden ember, mintha
Zrínyi Miklós unokája volna,
Harcoljon ugy minden ember, mintha
Egyedül rá támaszkodnék honja!

Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsőség vár ránk,
Akkor saját örök birtokunk lesz,
Ami után eddig csak sovárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
Mint a villám oly váratlanúl és
Oly erővel törj ellenségedre.

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér símul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
S egy közűlök százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

A halálos itéletet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér,
Bár a házak ablakán foly is be
Az utcáról a kiáradó vér!

Könnyü bánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok...
Félre most, lant... futok a toronyba,
Megkondítom azt a vészharangot!

Nem álldaltak bús bölcsőink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.

Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.

Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.

Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.

Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.

S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt.

Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.

A Herkules-bölcsők ideje volt
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik,
Unalmunkban kigyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.

És Páris volt hazánk helyett hazánk,
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt; ágált, élt a politikushad.

Köd a boulevardon s köd a sziveken,
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis, honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre,
Bizót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.

Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.

Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.

Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.

De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.

Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.

Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.

Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.

S a nők közül szent híreket dobott
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifjú szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyit termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.

Ez a fél-nő és fél-irodalom
Volt az asszony-neműeknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.

És hányszor átvitáztunk éjeket,
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.

Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár,
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.

Ekkor és éppen ekkor jött a hír,
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi menyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
ťFiúk - szólt vígan -, a japánok győztekŤ.

És föltárultak előttünk csaták
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiukat
Hí a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallik:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.

S most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!