Bús melódiát sír a hegedű,
a rossz kunyhók falán átsüvít a szél,
cserzett arcú élet már réges-rég keserű,
s a szürke felhőkből szakad a tél.

Korcs kutyák vonyítása messzire száll,
rongyos életük telítve vágyakkal,
s a fejszék koppanása meg-megáll,
míg a fateknő megtelik álmokkal.

Juharfa darabja a tűz előtt henyél,
mellette egy rajkó a pirítóst várja,
egy öreg cigány történetet mesél,
s pipafüstöt ereget mellette párja.

A tábortűz körül pezseg a vér,
az almabor most friss nedű,
öreg prímás egy vénembert kísér,
bús nótát sír halkan a hegedű.

Henceghetel a szabadságoddal,
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.

Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.

Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.

Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.

Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.

Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Csendes folyó partján minden nesz most megnő.
Sustorog a nádas, mocorgó a cserjés,
Az érzelem játszik, óvatosság pengés.

Szemfüles, s az erős bátorságban bízik,
Cserkésző léptekkel önbizalma hízik.
Éhes gyomor oson pecsenyét remélve
Orra hegyén szimat, szellő az esélye.

Prédának figyelme hogyha el nem lankad,
Álcát kihasználva újabb napra virrad.
Szelíd teremtménynek az alvása éber,
Vadon világában ösztön szülte kényszer.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Vadásznak, prédának az esélye megnő...

Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen
csak úgy magam, ha nincsen öszvérem.

Felnőnek mellettem az út menti fák,
lombernyőjük lassan árnyékot ád`,
s barna fürtöm ezüstbe vegyül,
mint parányi csillag: ott legfelül.

Nap és a hold, víz és a föld,
tavasz a virággal, tél meg az imákkal,
ég a kékkel, az örök mindenséggel,
letérdelek utam végén - dicsőséggel!

Mint kínai selymes, sima szövet, bőröd… egyszerűen meséses…
Simogatnom, maga a kéj, azt élvezem, ez jól áll nekem.
Vágyam a bűnösségbe hajló, miattad ez meg neked áll jó’.

Mindenhol
Ilyen, kedvelem…
Élvezem.

Zamatos,
Kéjre éhesen…
Élvezem.
**

Lángol a vágy, testembe vájt, bennem a tűz hajt.
Éj leple takar, heves szívem téged akar.
Bűn, ami kell, csábít a szép vágy, édes a jel.

Vecsés, 2019. április 9. – Siófok, 2025. augusztus 31. Kustra Ferenc József – írtuk kétszerzősnek, erotikus, alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva szerző-, és poétatársammal.