A fő boldogság, melyhez rövid életüdőnkben
Minden szorgalmink, s ügyeink közelíteni vágynak,
Nem csak az elrakatott kincsek tárháziban áll vagy
A fellegbe merűlt Paloták fény szobrai mellett,
Sem pedig a tele tölt csűrökben. Az állhatatlan sors
Mindent átölelő karjával határt szab ezeknek.
Kincsedet a bal idő ellenség által emészti
S büszke faladdal egyűtt kicsikarja dühödve kezedből.
Hasztalanúl vonatod száraz rögeidben ekédet,
Gyakran az alkalmatlan idő kifogyasztja vetésed,
Csűröd apad; szintúgy minden jószágod enyészhet.
Nem csak ezek tesznek boldoggá minket ez élet
Ösvényén egyedűl, sőt élni ezekben unalmas,
Hogy ha egyéb nincs, ami reánk kiderítse világát.
Ami ezeknek díszt, tartósabb kellemet adhat,
Lelkűnknek nyugvást, gyakran jó kedvet, eszünknek
Messze világító fáklyát nyújt, érzeteinket
A dúló álfény bájától védeni tudja,
Az nem földi! - Az Ég szentebb adománya Barátság,
Melynek igaz kötelét sem az inség durva csapása
Meg nem rontja, sem a vad idő, a többféle viszontság.
A Rutulok seregén túl volt már Nísus, azomban
A dühös ellenség mérgének halállal adózott
Euryalus, deli társa, ki őt nem győzte követni.
Hát, úgy mond, mi időn Te halál torkába hanyatlasz,
Éljek-e én? S keserű fájdalma kiűzi helyéből,
Visszarohan, dárdát perdít, s ismételi harcát
Ritka barátjáért, - éltét áldozza fel érte!
Ennyire ment, s mehetett mindíg a tiszta Barátság!
Mely a hű sziveket halhatlan tettre riasztja.
Általa a szomorúk bajokat könnyűlve felejtik,
S ritka remény árad kebeléből kétes ügyökre.
A kietlen bércek lesimúlva virítnak előtte
S minden boldogság örömét csak ez egybe találni.

Énekeljünk Cipriának,
Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
Tőrbe hányt.

Énekeljük felsegítő
Karjait
S a szerelmek lelkesítő
Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
Szíve ég?
Látom ellobbant szemedről,
Lángoló tekintetedről...
Már elég.

Hátha engem sírom árka
Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen.

Hű galambom! kőlcsönözzünk
Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
Csócsi hát!

Most ölelne meg valaki,
Most jönne az igaz asszony,
Ki csak egy kicsit öleljen,
De nagyon marasszon.

Most ölelne meg valaki,
Lehetne tiszta leányzó,
Hogy ömlene telt keblére
Az édes, a lágy szó.

Most ölelne meg valaki,
Valaki, hogy emlékezzem:
Sohse öleltek még némbert
Vissza szebben.

Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.

Most ölelne meg valaki,
Szép nőstény, könnyes és szánó:
Bűnbánó és dalos némber,
Víg bűnbánó.

És most és most már
Nincs bennem avas ijjedelem,
Rosszabb már nem jöhet a rossznál:
Elfelejtem s tán kiheverem
Lódítván magam ölből ölbe.

Kik fajuk óvták,
Óh, mindig így cselekedtenek:
Csalódott s fáradt pátrióták,
Hajszolták maguk sok-sok beteg
Mámorba, feledésbe, csókba.

Törő, sok szirtnak
Nem kinálom immár a fejem,
Bús csodák és sorsok lebírtak,
Ilyenkor legszebb a szerelem
S igaza volt Antoniusznak.

Elvész az ország,
Ha elfogytak az aszkéta szivek
S fájdalmaim testem mért rontsák,
Mikor nincsen minek és kinek
S zsongító asszony-ölek várnak.

Biblia mondja:
Pusztuló nép vezérei
Mind-mind a bujaság bolondja,
Ha már nem tud szépen vérzeni
S pusztulás hív paráznaságot.

Hős fajom döglik,
Hiába harc, hiába fájdalom,
Hiába gőg, hagyjuk a többit:
Kötél szakadt és én vén hátamon
Bizsergő vágyak poklát érzem.

Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
A friss fények lobognak,
Szép nap a boldogoknak.

De lám, ti földi népek,
Oly búslakodva nézlek,
A szívetekbe látok,
Akárhogy titkoljátok.

A sárga nap ragyoghat,
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.

Kívül szemek zafírja,
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.

Ha most csudát tehetnék,
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihunynának a fények.

Úgy raknám búnkat eggyé,
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Bánatból Csimborasszót.

Hadd nőne fel az égre,
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!

Új szívünk nőjön, égi,
Szelíd szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.

Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyűlöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.

Legyen minden sziv áldott,
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.

Hisz oly egyetlen drága
Az élet halk virága,
Annak kéne örülni,
Szennyektől megtörülni.

Tudósok ezt szeressék,
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.

Örökre ifju élet!
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.

Hogy minden nép örüljön,
Könnyet is az törüljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.

Ó, Isten, Isten, Isten,
Ne ülj az égbe resten,
Nézd, orcánk színes lárva,
És sötét agyunk árva.

Nézd, langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fényeid lobognak,
Ó, tégy meg boldogoknak!