1. rész

Pistike ötéves, Holnap szülinapja.
Ajándékot vásárol az édesapja.
Hatalmas játékbolt játékokkal tele.
Papa jól tudja, hogy fia mit szeretne.

Pistike gyűjti az ólomkatonákat.
Ahogy belép, meglát egy polcon vagy százat.
Jó pár ezek közül már megvan fiának.
De hamar kiderül, hogy nem jött hiába.

Volt a seregben egy délceg ólomhuszár.
Bal kezében puska, jobbjával szalutál.
Mellette ólomló szépen felnyergelve.
Ilyen nincs még otthon. A papa megvette.

Megvirrad a másnap, Pisti szülinapja.
Szüleitől az ólomhuszárt megkapja.
Majd kibújik a bőréből örömében.
Örömkönnyek szöknek a szülők szemébe.

Mostantól a huszár a kedvenc játéka.
Elmúlt öt évének legszebb ajándéka.
Vele játszik nappal, vele alszik éjjel.
Ragaszkodik hozzá tiszta szenvedéllyel.

A huszár a vezér az ólomseregbe.
A történet ezzel befejeződhetne.
De még nincsen vége, van némi folytatás.
Leírom. Nektek pedig továbbolvasás.

2. rész
Nagyon sok év eltelt a történet óta.
Alig emlékszünk a huszárra s a lóra.
Pistike rég megnőtt. Ma már Pista bácsi.
Kisfia épp most kezd iskolába járni.

Az ólom sereget húsz éve kinőtte.
Hírmondó sem maradt a házban belőle.
Már távoli emlék a huszár és lova.
Régesrég eltűntek. Csak én tudom hova.

Sokáig hányódtak akkortájt a házban.
Először a polcon, aztán a kamrában.
Kikerült végül egy hulladéktelepre.
Halványan emlékszik még a szeretetre.

Érte jöttek aztán, autóra tették.
Lovával együtt egy nagy kohóba vitték.
Kemencébe rakták, és megolvasztották.
Öntöttek belőle új ólomkatonát.

Pisti bá fiának most van szülinapja.
Nagy ünnep ez. Játékboltba viszi apja.
És vajon mit látnak meg az egyik polcon?
Délceg ólomhuszár feszít ólomlovon.

Kis Pisti már döntött. A huszárt megvették.
Apja szeme könnyes, előjön az emlék.
Elérzékenyülve megy haza fiával,
És az újjáéledt ólomkatonával.

Pisti szülinapja pompásan sikerül.
Este a huszár a játékpolcra kerül.
Jobb kézzel szalutál, baljában puskája.
Vigyáz a családja éji nyugalmára.

Oly fiatal voltam még
az ifjúság olyan szép
nem volt bánat
nem volt bú
csak egy szerelmes fiú
Falu szélén kicsi ház
ott lakott a nagyapám
nagyanyó is vele élt
boldogságunk idején.
ott bújtunk el te meg én
szerelmünknek éjjelén.
Az emlék most
vissza tért
régi fakult ,de
szép kép.

Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
Peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
S kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos-szellő-lágyan,
Ott hol kő a párnám s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
Megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
Mozdulattal, lelkemből tört, élénk
Márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
Az éjszaka-lányt nap hangulatra,
S a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte,
Bűz bugyrából, diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög súlytól fájón nem görnyedve,
Lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
Lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
Ő sziromkézzel fanyűvők nyomán magot hintő,
Önzőn megbocsájtó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
Álmot író jóságtollú költő.
Reményt, s harmóniát agyagként én megformálom,
Sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
Szűzként szenvedőknek igazságot
Adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben,
Nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
Mesterségét, remekét mind csodás.

Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
Mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
Parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése.
Vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
Rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
Annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
Gyapjúm ölhetné rút didergését,
Vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem,
Fénynek hitét fekete éjbe, a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
Saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
Belül sem farkas, csak bárány voltam.

Tényleg nyolc éve volt már öreg iskolám,
mikor kapudon beléptem először én ?
Majd segítő kezeket nyújtott sok tanár,
hisz ők is itt kezdték még annak idején.

Mennyi szépet tanultam az évek alatt,
s milyen rövid így utólag ez a nyolc év!
Bár elmúlt már, mégis örökre meg marad
felidézem majd a múltra emlékezvén .

Nyolc éve érkeztem remegő kezekkel
és most nyolc év után búcsúzom s elmegyek.
Tanáraimnak mindenért köszönettel
e remegő kézzel visszaintegetek!

Mikor megszületik egy Ér
Gyakran akadályba ér
Sokszor fogja Földet törni
De akkor sem fogja feladni

S mikor folyik ez a Patak
Gyakran új ágra rohan
Néha Kőbe üti folyását
És ott majd aztán meg-meg áll

De ez a Kő elsodródik
Mert e Folyó erősödik
Útjába a Hegy rá zúdul
Ott zúzni kell de vadul

E Folyó útja ketté válik
S egymás útját gyakran keresztezik
Majd egy másik Folyóval
Ott aztán nem távol

Egybe folynak Habjaik
És egy Folyóvá válik
De beköszönt a Tél mely hideg
S erre a Folyóra jeget ver

Hogyha a Tavasz beköszönt
Mely nem meleg levegőt önt
De oda jönnek a Vadak
S a Folyó vizéből isznak

A Folyó viszont csordogál egyre tovább
És így csakis Patakként folyhat tovább
Aztán jön egy elveszett Ér
Így a Patak Folyóként él

Ellenben a Hideg újra éled
Befagyasztja a folyó medrét
De a jég ismét feltörik
A kis Ér ismét megszökik

Ez a Patak nehezet él
Szennyezett Folyóként tovább mégy
S hogy mi lesz a sorsa
Azt majd meg-meg oldja