Miért akarnál hazamenni,
ha már semmi sem ugyanaz,
ha már nem vár rád ölelő kar,
csak rég kihűlt üres falak.

Hiába szólsz. Nem érti senki,
nem hallják szíved szavát,
bár néha még feltör a csendből
pár hangos szívdobbanás.

E néma csöndtől mit is remélnél?
Messze van már, ki hazavárt!
Remegve fogod a hideg kilincset,
s hallod, hogy kattan a zár.

Szíved szinte torkodban dobban,
míg ott állsz oly tétován,
S titokban várod szíved mélyén,
hogy mondják: hiányoztál.

Mégse szólnak. S a méla csöndben
Nem vár, csak üres magány,
e néma létben ricsajként hallod,
hogy a szú serceg a fán.

Ugyan úgy, ahogy te is érzed
belülről. Szinte valami rág.
Mégse mondod, hisz úgysem értik,
de mégis annyira fáj.

Hiába vár rád meleg otthon,
a szíved csak vissza vágy
abba a régi lakatlan házba,
hol egykor boldog voltál.

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.

Nélküled élni oly nehéz lenne,
mint szép álomból az ébredés,
melynek varázsa megtöri álmom,
legszebb reményem tépve szét.

Nélküled élni oly lehetetlen,
mint levegő nélkül a létezés,
már csak zihálok kitágult orral,
légszomj kínoz, és nincs remény.

Nélküled nincs már semmi, mi éltet,
jeges hideget fúj a szél,
vérem se pezsdül, már alig érzem
ereimben a lüktetést.

Nélküled kihűl bennem az érzés,
megtört szívem már nem remél,
nem tudok többé nélküled élni,
egyedül érted élek én.

Minden érzés csak tehozzád fűz már,
nem számít már a józanész,
már a szívem is alig dobban,
de még most is csak érted ég.

Az is koldus, ki kopott aszfalton
rongyosan, ülve könyörög,
adjanak néhány forintot néki!
S megtört szemében ott a könny.
Nem vár már semmit a sorstól,
s nincs benne vágyakozás,
annak is örül, ha rossz kalapjában
már néhány forintot lát.
Az is koldus, kit nem szeret senki,
hisz az élete olyan üres,
mint a vitrinben ott díszelgő
átlátszó, színes üvegek.
Hiába van ott törékeny kincsként,
mégsem szereti senki sem,
bár csodálják, s letörlik néha,
de üres kis díszként hever.
Nem is sejtik, hogy hideg szépsége
mennyi fájdalmat rejteget,
s szíve is olyan üres, és néma,
akár egy kettétört üveg.
Az is koldus ki nem szeret senkit,
s mindenkit tárgyként kezel,
nem is tudja, hogy milyen jó érzés,
ha valakit viszont szeret.
Hideg szemében nincs sugárzás,
s szikra, mely lángokba csap,
hiába ölel százat, ezret,
a szíve üres marad.
Hisz szeretni, s szeretve lenni
talán a legszebb dolog,
amely létezik tán a földön,
amíg a szívünk dobog.
Szeress hát! És engedj szeretni!
Oly gyorsan múlik az életünk,
mint a sebesen száguldó szélvész,
mely magával söpri mindenünk.
Szeress, és öleld magadhoz,
ki boldogan száguld feléd,
néha egyetlen jó szó
többet jelenthet bárminél.
s ha majd az utolsó órán
keze a kezedhez ér,
akkor fogsz talán ráébredni,
hogy boldogabb voltál bárkinél.