Régen megtaláltam(?) én az életutam és elvesztettem…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…

Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.

Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.

Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdök és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.

Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.

Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!

Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…

Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és TANQ –ban…

Nézd meg Uram a könny áztatta, kétségbeesett arcokat,
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ében fekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.

Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?

Jóság kellene Uram végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?

Uram! Nem tudod, milyen szörnyű hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!

Eredeti Baso féle stílusban…

Gyors, zuhanó a
Naplemente. Vaksötét.
Száradt kóró sor.
*
Est, sötét álarc!
Hajnal, csipkézett fátyol…
Suhogó fenyves.
*
Ködös pirkadat.
Délelőtt csendes eső.
Korai alkony.
*
Dús, harmatos rét,
Fecskék elköltözőben.
Lanyhuló alkony.
*
Hideg fényt áraszt,
Fakó ezüstös csillag.
Hideg szél támad.
*
Hold mosolyog,
Felölti csillag díszét.
Fönt fagyoskodik.
*
Holdfényragyogást
Esőfelhők takarják.
Hűlőn szemerkél.
*
Hűvös éjszaka,
Csendben oson, reggelbe.
Szüret napja jött.
*
Késő-hajnal fény
Múlt éjszaka gyászával…
Ködfoltos reggel.
*
Füvek, harmatot
Könnyeznek, kora reggel.
Kutyaugatás.
*
Reggeli fagyban,
Tömeges levélhullás.
Avar vastagszik.
*
Minden ködbe vész,
Fák és bokrok bujkálnak.
Hideg ködpára.
*
Idő, már csalód…
Reggel már hűs, majd meleg.
Gyors a megfázás.
*
Összehúzta már
Magát a gőgös hőség.
Jön hajnali dér.
*
Kaszált fű illat,
Körbe öleli mezőt.
Fog és nem ereszt.
*
Fák, csupaszulnak,
Reggeli dér lep mindent.
A varjak, kórón.
*
Ködálarcban jő
Reggel… hajnalpirkadat.
Didergős idő.
*
Szakadt pókhálót,
Hűvös szél még tépdesi.
Néha, nem is fúj.
*
Hideg napsütés…
Fenyőfalomb, kacsingat.
Pókháló hárfa.
*
Barack csengőket
Lenget a viharos szél.
Pálinka-főzés.
*
Gyümölcsöt ijeszt
Hűvös szél. Gyorsabb érés.
Polc. Befőtt hegyek!
*
Száraz szagú rét,
Búza torzs’ között, egér.
Éhség ideje.
*
A rét felett köd
Dagonyázik. Vakítón.
Kihalt csendesség.
*
Már szellő dala
Is szomorúságot zúg.
Levelet mozgat.

Vecsés, 2015. szeptember 16. – Kustra Ferenc József - 3-400 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester!

Jött a török, csak zúdult… áradat,
Fehér habra hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok meg jatagánok.

Országot foglalni mi hagyhatjuk?
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték és itatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye meg lett…
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott magyarság… nem ment oda,
Sereg másik része, sehova…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

Főurak, az elit acsarkodott,
Hatalomért meg csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Ország ezek után szinte meghalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit csak dőzsölt, ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott… mióta?
Vesztes ország lettünk, főurak tették,
Magyar identitást rég elvesztették.

Ötszáz éve honunkat elvesztettük,
Akkor főuraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, a rossz sorsunk ilyen?!

Itt a mi dolgaink, tán’ sohse mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Elvesztett csatákból, van történelmünkben jó bőven.
Mi csak ezekre emlékszünk, ebben élünk? Veszően?

Ma már nem lehet felmutatni, mint akkor rég' a véres kardot!
Átalakult a világ, szemből, csak az arcodba kaphatsz karcot…
Ebben a szép új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne higgyék, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, legott, hírdösd ki!
A famíliának, rögvest kürtöld ki!

Vecsés, 2013. december 30. – Kustra Ferenc József – történelmi kitekintésünk.

Tenyerébe borította arcát a nyomor.
Bármerre is néz sok embert bajba sodort.
Látja düledező vályogviskók falait,
hallja szegény emberek keserves dalait.
Reménytelen küzdelem ró arcra ráncokat,
éhség és szomjúság von köréjük láncokat.
A kevély jólét ezen csak mulat nagyokat.
Kizárja arany kastélyából a bajokat.
Földre söpri asztaláról a maradékot,
ami mosolyra fakaszthatna néhány arcot.
Zsíros kezét saját patakjában mossa le,
a hatalom és önzés költözött a szívébe.