Versben, HIAQ –ban, apevában, 10 szavasban meditált a szerzőpáros.
(HIAQ)
Marcangol fájdalom,
Csatát vív, szív és értelem.
Egál! Győztes nincsen.
*
Magamba roskadva... vívom,
Magamba vívódva... vívom.
Harcom, mi eredménytelen...
Harc és olyan reménytelen!
*
(apeva)
Nem
Bírom
Tovább már!
Feladom! Nincs
Kiért, nincs miért.
*
Magamat emésztve... vívom
Harcom, de nem irányítom...

(10 szavas)
Vágytól sorvad testem…
Könnyeim nyelem.
Fordulnék széllel szembe...
Mi értelme?

Vecsés, 2013. augusztus 8. – Szabadka, 2017. május 7. – Kustra Ferenc József - A verset én írtam, hozzájuk a HIAQ –t, az apevát és a 10 szavast, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A kiegészítők ugyanarról szólnak, csak más megvilágításban és beleolvadtak a verscímbe.

Nincsen olyan zár, minek nyitja ne lenne,
Nem kell tán' hozzá, csak fényesített eszme.
Lehet, hogy a régit, múltat, nem ildomos túlontúl feszegetni,
Mert fellármázódnak a rossz emlékek, és elkezdenek kijönni…

Ahogy a múltba… túrunk, elkezd kibogozódni az összevisszaság,
Amik aztán rendezetlen sorokban lesznek a támadó visszásság.
A múltban már nincs ellenség, csata se,
Meg nincs ott, egyetlen menekülő se.

Vannak, értetlen, ijedt szavak, múlt elől lóhalálában menekvést kell keresni,
De vajon minek, Istenünk már rég elrendelte, mindenkinek majd múltba kell menni.
A múltból kihallatszanak a kiáltások, meg a ló patadobogás,
Itt már van idő, hörgő morgásra, így már minek is az a lódobogás?

Sejtelmes csendességem zuhog, ömlik elő a régmúltból,
Sejtelmes csendességem nem ad elő semmit a régmúltból…

Vecsés, 2021. június 4. – Kustra Ferenc József

Ábrándozva messzi tájon,
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.

Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.

Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.

Hegedűm húrjain fájdalom könnyei hullnak,
Halálos szerelmi bánatom dalain megújulnak.
Kunyhóm közé ástad sírvermemet,
Szívem temetője őrzi hűséggel a szerelmünket.

Virágzó rétek, lenyűgöző népek,
Könnyeimmel áztatott emlékképek.
Csalfa reménnyel hitegetted a szívem.
S te itt hagytál, azóta vérben fürdik a reményem.

Mennyi kincset megadnék én érte,
Hogyha hozzám visszatérne.
Búsan hordozom a bánatom bélyegét,
Hegedűm húrja játssza örök gyászos énekét.

Tarnazsadány, 2021. február 27.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.