Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.

Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.

Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.

Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.

Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.

Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.

Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.

Mint harcos, a kemény fagy őrt áll szilveszter éjszakán,
Az újév napján: lesz ennél jobb idő? Bízzunk, talán…
De most mindegy is, mert vigadni kell és melegünk lesz.
Van hozzá malachús, meg sok pezsgő és tán’ elég lesz…

Gyorsan elment sok-sok napjaival, a múlt év vissza nem jő,
Ismét öregebbek lettünk, eltelt biz’ az egy évnyi idő.
Megint elkészítettük a szilveszteri menü sort,
Eszünk, amihez kortyolunk pezsgőt és finom óbort.

Tárd ki nekünk az ajtód, -újra szilveszter van, - meg a te szíved,
Az évi egyszeri évforduló ünnep mienk, meg a tied,
Lakjál jól a malachússal, ki tudja, hogy mit hoz a jövő!
Lehet, hogy rád beszélik, az éhezéses kín lesz a menő.

Kortyolj a pezsgőből is, de normálisan, nem kell berúgni…
Inkább táncolj és mulass, így lehet nagyon boldognak lenni.

Éjféltől már éljük az újévet, ennek örvendjünk,
Hogy ebbe az örömbe részesüljünk, ne vedeljünk.
Ünnepeljünk együtt, mindannyian, kedvesen, boldogan,
Azt meg… hogyan lesz jövőre, ki-ki tán’ tudja… de honnan?!

Vecsés, 2014. december 6. - Kustra Ferenc József

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.

Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.

Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.

Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.

Merengés: versben, haikuban és 10 szavasokban…

Magam vagyok itt a sötétes lakásban,
Bár, kislámpa ég, a dolgozó szobámban.
Este elfogott ez a nagy magányérzés,
Szeret-e engem valaki... lélekérzés.

A szörnyűséges
Magány, tarol, mint kaszás.
Érzelemmentes.
*
Ablakon át nézem, kint csendesen hullik a hó,
Karácsony hírnöke, aki megérkezett… de jó!
Kicsi és nagy apró kristályok, tél lehelete.
Összeállnak, szeretettel, és lesznek föld leple!
*
Ha nem ásod fel a virágágyást, felveri a gaz!
Igaz szavakat, hogy ültetsz? Ki lesz, aki irgalmaz?
*
Megható a karácsonyi béke, gyertyák gyúlnak,
Pici lángok égnek, pislog a fény, de komorak.
Örömtáncot járhatna a sok fényhasáb,
De hogyan, amikor nem egybe fénynyaláb?
Mert az igazi, karácsonyi varázs, útmutatás…
Amikor együtt a család és nincsen képmutatás.

Ha ma hozzám is eljönnének?! Te a szemembe néznél,
Legalább ma! Te is tudod, a szeretet ott van kéznél…
Milyen gondtalanok lehetnének az ünnepek,
Pátyolgathatnánk egymást, kiket igen szeretek.

Pedig a konyhában voltam egész délelőtt
Sütöttem, főztem nektek én, mindenekelőtt…
*
Átjárja házat,
Fenyőillat. Vacsora…
Veletek ennék.
*
Bizakodunk, földre leszáll a béke és nyugalom,
Szívetekben, együttlétre nagy szeretet nyugodjon.
Ezen a szép napon, a sok indulat lenyugodjon.

Fenyőfa, szépen villog, nagyon mutogatja magát,
Szeretném, ha körülötte állna az egész család…
Ó, ha eljönnének és meglátogatnák e tanyát…

Vajon eljönnek-e nagy tiszteletből,
Meglátogatnak-e mély szeretetből,
Itt lesznek szívből?
*
Karcolom papírt,
Bánatomat leírom.
Ez… én magányom.

Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József