Idő 
Értékelés 
Értékelés Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Érzés, morajlás suttogja,
Nappal vagy éjszaka?
Reggel hozzád oda-odabújva...
...de mennyire szeretlek?
Szemedben élem,
Csókodban érzem.
S lelkemben meg-megélem...
...de mennyire szeretlek?
Morgósan, durcásan,
Kócosan, kómásan.
S mindennel veled-együtt...
...de mennyire szeretlek?
Te háromezer-szeresen?
Én... sokkal jobban.
Nappal vagy éjszaka?
Reggel hozzád oda-odabújva...
...de mennyire szeretlek?
Szemedben élem,
Csókodban érzem.
S lelkemben meg-megélem...
...de mennyire szeretlek?
Morgósan, durcásan,
Kócosan, kómásan.
S mindennel veled-együtt...
...de mennyire szeretlek?
Te háromezer-szeresen?
Én... sokkal jobban.
Karácsony estéjén
Hófehér selyembe öltözött a táj,
jégcsipke tündököl fenyvesek hegyén,
csillagok fényében aranyló bűbáj,
hozzá szél komponál mennyei zenét.
Angyali érintés szűzi tisztaság,
szeretetről szól ma a születő fény,
aranylón lobog az összes gyertyaláng,
szívemben feléled újra a remény.
Az éj kék bársonyán ragyogó csillag,
régi karácsonyokba repít vissza,
hallom messziről csilingelő hangod.
Angyalharangként öleli lelkemet,
hömpölyög, árad, mint égi csermelyek,
ünnepet szépít,- itt van emléked.
2020.11.25.
Hófehér selyembe öltözött a táj,
jégcsipke tündököl fenyvesek hegyén,
csillagok fényében aranyló bűbáj,
hozzá szél komponál mennyei zenét.
Angyali érintés szűzi tisztaság,
szeretetről szól ma a születő fény,
aranylón lobog az összes gyertyaláng,
szívemben feléled újra a remény.
Az éj kék bársonyán ragyogó csillag,
régi karácsonyokba repít vissza,
hallom messziről csilingelő hangod.
Angyalharangként öleli lelkemet,
hömpölyög, árad, mint égi csermelyek,
ünnepet szépít,- itt van emléked.
2020.11.25.
Benne a dac az utas…
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
A homály földereng a párásodó szemem előtt,
Így nem látom, mit válasszak régi emlékek között…
Vajon a remény él tovább, hosszan és jó bőszen?
Mit is reménykedek, fehéredő hajjal, őszen?
Sírnom kell, hogy rég' elvesztettelek benneteket,
Pedig emlékszem, nagyon szerettem lelketeket…
Most meg… jó régen itt laktok fakult sírkő alatt,
Én, látogatlak benneteket, bár idő haladt.
Itt vagyok a sírkertetekben, rendszeresen eljövők,
Veletek kapcsolatban én, minden -múlt- rosszat ellökök.
Minek emlékezzek a rosszra, ne féljetek... eljövök.
Nézem, a temető fölött is délcegen tarol a napfény,
A sírkövetekről, meg mi visszaverődik az ellenfény.
Épp, hogy látszik még, kőbe belevésett nevetek,
De én tudom melyikben laktok… húz a lelketek.
Még élek veletek a mindennapok emlékében,
És ez kavarog bennem, a mindennapok létében.
Tartják bennem lelket mindennapok szenvedésében.
Ma is körbejártam a fakult sírkövek között,
Letettem virágokat és használtam kötözőt…
Hazamegyek, mert a felhők rám-, meghozzák esőt…
Vecsés, 2017. január 3. – Kustra Ferenc József
Így nem látom, mit válasszak régi emlékek között…
Vajon a remény él tovább, hosszan és jó bőszen?
Mit is reménykedek, fehéredő hajjal, őszen?
Sírnom kell, hogy rég' elvesztettelek benneteket,
Pedig emlékszem, nagyon szerettem lelketeket…
Most meg… jó régen itt laktok fakult sírkő alatt,
Én, látogatlak benneteket, bár idő haladt.
Itt vagyok a sírkertetekben, rendszeresen eljövők,
Veletek kapcsolatban én, minden -múlt- rosszat ellökök.
Minek emlékezzek a rosszra, ne féljetek... eljövök.
Nézem, a temető fölött is délcegen tarol a napfény,
A sírkövetekről, meg mi visszaverődik az ellenfény.
Épp, hogy látszik még, kőbe belevésett nevetek,
De én tudom melyikben laktok… húz a lelketek.
Még élek veletek a mindennapok emlékében,
És ez kavarog bennem, a mindennapok létében.
Tartják bennem lelket mindennapok szenvedésében.
Ma is körbejártam a fakult sírkövek között,
Letettem virágokat és használtam kötözőt…
Hazamegyek, mert a felhők rám-, meghozzák esőt…
Vecsés, 2017. január 3. – Kustra Ferenc József
