(senrjú)
Karácsony napján,
Ittasan jött el hozzám…
Ez már megszokott!

(HIQ)
Sörszagú
Koszos kötényben…
Bank kamat…

(halamazrímes)
Harcos alkata,
A sírós szava,
Sóhajtozása,
Pénzből a szája,
Nagy smucigsága!
Ilyen a sorsa!
**

(Tíz szavas)
Sörszagú szájjal jön, szava ostor,
Asszonyát szóval gyötri, ünnepet tipor.

Mindig sír, ünnepnek nincs értéke,
Szíve kő, szeretet nincsen benne.


Vecsés, 2022. április 29 – Siófok, 2025. szeptember 2. -Kustra Ferenc József– íródott: Theodor Storm [1817-1888] „SÓHAJTOZÁS c”. verse átiratként. Az első blokkot én írtam, a másodikat Gránicz Éva, szerző-, és poétatársam!

Ha lennél, fognám a kezed, Ida!
Ha lennél, csókolnám kezed, Ida!
Elmentél, már nem vagy!
Elmentél! Mér’ nem vagy?
Ha visszajönnél, simogatnálak,
Ha visszajönnél, úgy csókolnálak.

Szívem visszahúz, ölelésed vár rám,
Itt vagyok, mindig megtalálsz... lám.
*
Sétálhatnánk a régi erdei úton,
Megint ülnénk kispadon, átélve vágyón…
Sétálhatnánk a régi erdei úton.

Erdei utacska hív, ott vagyok,
Padon súgom: sosem hagylak, maradok.
*
Emlékszel még, mekkora eső csapott le ránk?
Összeölelkezve gyorsan rohantunk hozzánk…
Emlék ez, és nem vonatkozik másra, csak ránk!

Esőcseppek csókoltak, mikor hozzád bújtam,
Szívverésed zenéje itt maradt nálam.

Vecsés, 2021. augusztus 19. – Siófok, 2025. szeptember 1. Kustra Ferenc József- Írtuk: két szerzősnek. A tíz szavasokat Gránicz Éva írta.

Rövid tél, és kurta tavasz,
Forró nyár, és hosszú ősz;
Úgy tűnik, hogy jó Föld anyánk
Az emberre nagyon bősz.

Fél évszázad sem kell hozzá,
Figyelhetünk változást.
Sok rosszért mit vele tettünk
Benyújtja a számadást.

Lomb pereg halkan,
Szél viszi hosszan,
Aranyba hajló színes a lét.
Nesz ül a tájra,
Köd simul játszva,
Ősz dalát zengi halkan a rét.

Víz csobogása,
Szél tapad rája,
Fodrokban méri most a levét.
Folyónak partja
Pancsol a habra,
Felejti lassan nyárnak hevét.

Felhő csak lebben,
Lágy eső cseppen,
Hűti a szívek nagy bánatát.
Ringat az este,
Árnyék a lelke,
Hozza a hajnal fény-mosolyát.

Idő csak folyik,
Napokkal kopik,
Ősi varázsló éveket csen.
Minden, mi volt már,
Múltunkban ott jár —
Ősz ölelése szép kegyelem.

Hallgatok egy régi hangot,
mit suttog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
bús szívemnek mit zenél?

Szellőbánat reménytelin
halk-suttogva hívogat,
bársonyhangján dalos madár
zengi el a kínomat.

Te küldted-e ide nékem,
hogy felszárítsa könnyemet,
te gondolsz-e néha reám,
hogy megmentsed a lelkemet?

Szállj, te madár, kis pacsirtám,
vidd hozzá a szívemet,
mert remény nélkül élni bizony
búkeservben nem lehet.

Hallgatom a régi hangot,
hogy susog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
számomra is van remény!