Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén?
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűl újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!

Ha én madár volnék: örökké
A felhők közt szállonganék.
Ha festő volnék: egyebet sem,
Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket!
Megüdvözlöm mindegyiket
Érkeztekor, s elmondom néki
Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim
E tarka égi vándorok.
Ugy ismernek már, hogy talán még
Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha
Szép halkan szenderegtenek
A hajnal és az alkony keblén,
Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek
Mint haragos vad férfiak,
Hogy a viharral, e zsarnokkal,
Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virrasztott a
Beteg ifjú, a holdvilág,
S ők halvány arccal ezt, miként hű
Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban,
Melyen csak általmentenek;
S akármikor s akárhogy látom,
Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok?
Mert ők lelkemnek rokoni,
Mely mindig új s új alakot vált
S mégis folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám
A felhőt hasonlítani:
Vannak neki, miként szememnek,
Könyűi és villámai.

Uram! Szinházad rég felépitéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.

Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
De már a játék elég volt... elég...
A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
Lelket mészárló, rossz comoedia!...

I.

Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sóvár vággyal
Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Labdát vernek víg-feledten,
Csak úgy kussoltat a sors,
Mindig engem, mindig engem.

II.

Ni, most a labdatéren
Milyen gyorsak a fiúk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
ťFiacskám, meglátod majd,
Lesz egy nagy labdajáték
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labda
S rikoltsz, mint egy víg rigó
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod:
Így van ez jól, fiacskám.
Régi hét fiuk közül,
Íme, engem tartott meg
A fő-fő Labdaverő
S a többit szépen, ifjan
Kiverte a játékból.Ť
Igy szólnék utódomhoz.
De bár bejártam százszor
A régi labdateret,
Nem lelem, nem találom.
Talán más most a világ,
Nincs játékból kitudott
Csenevész, sárga fiú.
Pedig, nagy Labdaverő,
Én titkos, nagy Jehovám,
Úgy szeretném az ilyet
Mindet összegyüjteni
S egy vígságos játékban
Egy utolsót játszani.

Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Ákászod alján, Főldi! tenéked is?
Óh, néked is, kit dűlt hazádért
Sustorogó tüzed onta egybe!

Természet édes gyermeke! s a világ
Tág templomának béavatott fia!
Hát amikor törvényit írod
S pitvarait kinyitod minékünk,

Akkor szorít-é jussa alá korán?
Korán! az élet leggyönyörűbb korán!
Óh, tán irígy ő! s azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?

Hát már Apolló, aki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, kedvesem,
Hát már Apolló a halálnak
Bűne között hidegen danolgat? -

Nem is danolgat! Lantjai, fűvei
Pindus vidékén dísztelen állanak:
Bús a poéta- s orvos-isten,
Jaj, Erató s Hygiene sorvad.

És én, ki hozzád oly lekötött valék,
Én, a barátod, légyek-e szótalan?
Ah! megmeredjen szívem inkább,
És veled egy por alatt fedezzen

E boldog ákász: mintsem egész hazám
Közös telében én se legyek meleg.
Felvészem a lantot s gyepedző
Sírod előtt keseregve űlök.

Te tiszta polgár, víg, egyenes barát,
Mély túdományú, tiszta eszű valál;
Hempelyge roppant lélek apró
Tested erébe, nemes barátom!

Mégis becsetlen puszta bogács fedi
Hadház homokján szent tetemid helyét,
Még sincs, ki lantján a Dunához
Így keseregne: Kimúla Főldi!

Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett,
Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így
Bánik hazám, bár drága vérem
Érte foly, érte fogy, érte hűl meg.

Lesz még az a kor, melybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog.
S ezt mondja népünk: Óh, miért nem
Éltek ez emberi századunkban?!