Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.

Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: "Béke, béke."
A küszöbön sápadt orvos.

És szorongva szól a vendég:
"Ma Karácsony van, Karácsony,
Emlékszel a régiekre?"

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Ma Karácsony van, Karácsony."

És szorongva szól a vendég:
"Valami tán fáj a múltból?"
Megmozdul a sápadt orvos.

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Hiszen én még sohse éltem."

És hörögve mondom én majd:
"Ki a szobámból, pogányok."
Döng az ajtóm és bezárul.

És hörögve mondom én majd:
"Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal."

És a nagy, szomorú házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.

A Kraszna völgyén, hol a faluk
Így tavasszal bokréták,
Csináltunk rövid sétát
Boszorkányos, bolond kocsival:
Szép és különös volt az ut.

Varsolcot, e vidám falut
Átgázoltuk vidáman
S hozzám illően bátran:
Be szép az Élet és a vidék
Szívnek és szemnek hogyha fut.

Ujonnan visszajött a régi baj,
Amely a másvilágnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. -
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl,
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arcomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán.
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harci paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Ráfektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
- A föld most olyan rideg puszta rom -
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl:
Egy, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényjén
Jajgat és sír elpusztúlt reményjén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok,
És te, nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők! durva bércek! szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik régen jó barátim voltak,
Még felkőltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
Óh, miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja,
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Rózsim, aki sorvadó ügyemnek
Még egy élesztője volt,
Rózsim is, jaj, gyászos életemnek
Fájdalmára már megholt.
Már te nyugszol, drága lélek,
Én pedig még elhagyatva élek
Ennyi zaj, jaj, baj között.
Ennyi zaj, jaj, baj között. -

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekbe lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abba tán a főldesúri jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőbe helyt fogok.
S e szigetnek egy szögébe,
Mint egy Russzó Ermenonvillébe,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet,
A Természet majd az Értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt egy Másvilágba,
Egy nem esmért szent magányosságba
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg: e setét erdőbe
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időbe
Fellelik sírhelyemet;
S amely fának oldalába
Áll egyűgyű sírhalmom magába,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

A gonosznak és gyáva szíveknek
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítő az éjjeli homály.

Az erősek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békes szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.

A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke fellebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.

Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.

Oh, de mitől válunk oly nehezen?
Mi tündér báj vonz úgy magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
Eredete dicső honjához?

Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
S a dicsőség fátyolba vonva.

Mihez ragad szívünk édesebben,
Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk' teljesebben,
Mint te, édes, boldog Szerelem?

Mégis gyakran csak kínzó örömmel
Fojtogatod nyögő kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
Édes kelyhed itatod velünk. -

Csak repülő álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerűlete.

Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy őszi szél hervaszt!

Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!

[1803 körül]