Néked szól minden, tiéd a dal
Tiéd a sírás, a víg kacaj
Tiéd bús, bánatos életem
Hozzád száll sikongó énekem.
Hozzád a panasz és az öröm
Tiéd az élet, én gyötrődöm.
Heverek kemény kínok között
S az élet, az élet rám röhög.

Hallom dölyfösen hangos zaját
Tivornyás, büszke kacaját
S az életlárma messze elriaszt
Szemem gödrében félénken virraszt.

A Te sötét szemed könytelen
Nem fakaszt könnyet a szerelem
Nem élsz bágyadt, beteg bánatban
Nem fetrengsz álmatlanul ágyadban.
Enyém a bánat, a borzalom
Barázdás, fakó halvány arcom;
Enyém a kín, tiéd az élet
Tiéd a test, enyém a lélek.

Lenéznek és gúnyolnak engem,
Ugy járok itt mint idegenben.
A gáncsot tűröm, hallgatom,
Lenézve - büszkén, szabadon.

Kiket feldob a sors szeszélye:
Nagyok vagytok ti hozzám mérve,
Piperkőcz, ifju gyermekek,
Csak rajta, törekedjetek!

Én félre állok, - nem ragyogni,
Csak egy-két dalom eldalolni,
S ha eldaloltam pár dalom,
A jövendőről álmodom:

Nem harsona szó mellett nyujtják
A költő igaz koszorúját,
De sirjára, ha moh fedi,
Egy ismeretlen kéz teszi.

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?

Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.

A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!

Volt egy ember messze, messze,
Tengeren tul, idegenben.
Egy hibája volt szegénynek:
Sohse volt a szive rendben.

Ha öröm vagy bánat érte,
Nem kaczagott, nem kesergett.
Félre állt az emberektől,
Csengő, bongó dalba kezdett.

Édes dalba, zengő dalba.
Olthatatlan vágy sirt benne,
Olthatatlan lobogó vágy
Boldogságra, szerelemre.

Dalok szárnyán, tengeren túl
Messze földre szállt a híre,
Rá is fogta minden ember,
Hogy üvegből van a szive.

Mert ha szellő ére hozzá,
Csodálatos hangja támadt;
Mint az üvegharang, csendült
Zengő öröm, siró bánat.

A szerelmes leánynépség,
A kiváncsi asszonyfajta
Egytől egyig oda rebbent,
Vagy kaczagott, vagy sirt rajta.

Szépen szóló árva szivét
Szívtelenül kinevették,
De hogy annál szebben szóljon
Mulatozva tépegették.

Versenyeztek, hogy ki tud szebb
Hangot csalni ki belőle.
Versenyeztek; jaj, de neki
Megrepedt a szive tőle

S daltalanul, néma szívvel
Várta most már azt az egyet,
Kinek minden nóta közül
Eldalolja a legyszebbet.

Várta, várta, - s mikor eljött
Tele hittel, szerelemmel,
Rátekintett, könynye csordult;
Sirt az üvegszivü ember.

Meg se csendült a szive többé.
Köny szivárgott csak belőle:
Mire eljött, kire ő várt,
Össze volt a szive törve.

Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,
Kedvencze volt a gazdának szegény,
Aki feltette róla, hogy örökre
Kutyává tette a kutya-erény.

Ha néha-néha csettentett a gazda,
Ugrált a farkas és hizelkedett,
De a csörgő láncz arra tanitotta,
Hogy ő kutyának még se született.

Csillagváros, néma éjszakákon,
Amig aludt a kutya csendesen,
Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;
Fülét hegyezve, várt figyelmesen

S átsivitott néha vad haraggal
Egy ismert hang az erdő mélyibűl,
Ameddig érte láncza, bús panaszszal
Vonitva járt a kutya-ól körül.

Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,
Vad fényében égett haragos szeme,
De megcsörrent a láncza és leverve,
Szűkölve ment a csendes ól fele.

Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl
Üvöltés verte fel az éjszakát;
Letépett lánczczal vágtatott keresztül
Az udvaron, a kert sövényén át.

A csillagos, a néma éjszakába
Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,
Csörgött a lábán elszakított láncza.
Rohant a hideg éjbe vágtató.

Nem is érezte végtelen magányát,
Csak azt érezte, hogy rohanni kell,
Távolba látta erdők kék homályát,
Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.

Felette fényes, végtelen magasság,
Sehol elébe nem szakad határ,
Amit beszív az élet, az szabadság,
Mit elhagyott a kényszer, a halál.

Még egy üvöltés hangzik át az éjen,
Hogy megremeg a némaság bele,
Lehempereg a hóba örömében,
Aztán rohan az uj világ fele.

Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen
Porrá fagyott a hó a föld felett
S a farkas - mint a gazdájánál régen
Kaparni kezdett, - csontot keresett.

A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,
Kiket a küzdés bátrakká nevelt,
Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,
Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.

Fagyot, éhséget elviselt a falka,
Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,
De farkas-módra fázni, napról napra,
Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.

És ténferegve vékony horpaszával,
Gondolt a kutya-társra és haza,
S jóllakva a szabadság nyomorával,
Odébb állott az első éjszaka.

És átugorva ujra a sövényen,
Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,
Csóválta farkát és csaholt serényen:
- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!