Idő 
Értékelés 
Értékelés Hétköznapi pszichológia…
Hogyan is lehetne bolond a bölcsből?
Amikor így szabadult a bölcsőből…
De bíz’ minden lehet, az élet ilyen cifra!
Tanúsítja ezt... analfabéta kismiska!
Mert az élet nem a normális létnek kedvez,
Mondják, Isten végez, ember hiába tervez…
Meg az is mondják, okos ember nem terem úgy, mint a gomba,
De, okosokat is be lehet slihtolni kényszerzubbonyba!
Mondják, hogy az okos enged, szamár szenved!
Ha mindig enged, ő lesz, ki folyvást szenved!
Bolond vagy bölcs a másik, de osztogatja a tanácsokat,
Nem is gondolkodik, mondja a megfogadhatatlanokat,
Mert az ő agya így működik és elsüti... talányokat!
Boldogok biz' a lelki szegények,
Mert tán' az ő örökös terhének,
Nincsen menekvése, mint egérnek.
Végül is az élettel mindenki küzd,
Saját baján, magát át, keresztülküzd!
De nem biztos, hogy nagyon nagy élmény, jó az okosnak,
Ha beveszik csapatba, ütő nélküli dobosnak…
Okosnak megvannak maga korlátai,
Ő tudja, hogy az élet finomságai,
Az élet nagy, éles kanyarulatai.
Okosnak, mondják, nem kell mindenáron győzni,
Neki dolga inkább a másikat meggyőzni!
De közben bolondnak… lehetősége győzni?
De az okos, milyen okból áldozza fel magát?
Neki soha nem köszönik meg a fáradtságát…
Ő tudja… élet megváltoztathatatlanságát.
Vecsés, 2015. augusztus 22. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
Hogyan is lehetne bolond a bölcsből?
Amikor így szabadult a bölcsőből…
De bíz’ minden lehet, az élet ilyen cifra!
Tanúsítja ezt... analfabéta kismiska!
Mert az élet nem a normális létnek kedvez,
Mondják, Isten végez, ember hiába tervez…
Meg az is mondják, okos ember nem terem úgy, mint a gomba,
De, okosokat is be lehet slihtolni kényszerzubbonyba!
Mondják, hogy az okos enged, szamár szenved!
Ha mindig enged, ő lesz, ki folyvást szenved!
Bolond vagy bölcs a másik, de osztogatja a tanácsokat,
Nem is gondolkodik, mondja a megfogadhatatlanokat,
Mert az ő agya így működik és elsüti... talányokat!
Boldogok biz' a lelki szegények,
Mert tán' az ő örökös terhének,
Nincsen menekvése, mint egérnek.
Végül is az élettel mindenki küzd,
Saját baján, magát át, keresztülküzd!
De nem biztos, hogy nagyon nagy élmény, jó az okosnak,
Ha beveszik csapatba, ütő nélküli dobosnak…
Okosnak megvannak maga korlátai,
Ő tudja, hogy az élet finomságai,
Az élet nagy, éles kanyarulatai.
Okosnak, mondják, nem kell mindenáron győzni,
Neki dolga inkább a másikat meggyőzni!
De közben bolondnak… lehetősége győzni?
De az okos, milyen okból áldozza fel magát?
Neki soha nem köszönik meg a fáradtságát…
Ő tudja… élet megváltoztathatatlanságát.
Vecsés, 2015. augusztus 22. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?
Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.
Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.
De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.
Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.
Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?
Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.
Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.
De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.
Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.
Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.
Oltsd el a lámpát. Zavar a fénye.
Nem kell semmilyen fény nekem,
csak te, hisz a szemeid fénye
oly szépen világít nekem.
Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,
mely utat mutatva világít nekem,
Hiszen úgy félek. E gonosz világban
lassan már sehol nem lelem helyem.
Ma éjjel minden bánatodban,
s örömben osztozom veled,
ha fázol, majd felmelegítlek,
s ha kell, majd takaród leszek.
Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,
hogy eloszlasd minden kételyem,
amely úgy kínoz. S kérlek.
Ne okozz csalódást nekem.
Tudod, hogy egyetlen álmom,
csak az, hogy veled legyek,
s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,
ahogyan én szeretek.
Nem kell semmilyen fény nekem,
csak te, hisz a szemeid fénye
oly szépen világít nekem.
Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,
mely utat mutatva világít nekem,
Hiszen úgy félek. E gonosz világban
lassan már sehol nem lelem helyem.
Ma éjjel minden bánatodban,
s örömben osztozom veled,
ha fázol, majd felmelegítlek,
s ha kell, majd takaród leszek.
Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,
hogy eloszlasd minden kételyem,
amely úgy kínoz. S kérlek.
Ne okozz csalódást nekem.
Tudod, hogy egyetlen álmom,
csak az, hogy veled legyek,
s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,
ahogyan én szeretek.
Én úgy képzeltem el a földi létem,
hogy veled töltöm el minden percemet,
tűző napban, és esti sötétségben,
jóban és rosszban melletted leszek.
Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,
hogy énreám hajthasd álomra fejed,
ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,
akkor majd meleg paplanod leszek.
Mikor bántanak, és sírni volna, kedved
vállamon sírd ki minden könnyedet,
s szemeidről majd gyöngéd érintéssel
én töröljem le gyöngyház könnyedet.
Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel
veled alszom, és veled ébredek,
akkor is, mikor sűrű köd szitál már,
s hidegétől a hajad szürke lesz.
Én úgy képzeltem el, de minden más lett,
úgy sodródtál el, olyan hirtelen,
mint ahogyan a megáradt folyóvíz
messzire viszi a törmelékeket.
Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,
mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,
visszajössz, hiszen nem bírod sokáig
nélkülem ezt a kóbor életet.
hogy veled töltöm el minden percemet,
tűző napban, és esti sötétségben,
jóban és rosszban melletted leszek.
Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,
hogy énreám hajthasd álomra fejed,
ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,
akkor majd meleg paplanod leszek.
Mikor bántanak, és sírni volna, kedved
vállamon sírd ki minden könnyedet,
s szemeidről majd gyöngéd érintéssel
én töröljem le gyöngyház könnyedet.
Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel
veled alszom, és veled ébredek,
akkor is, mikor sűrű köd szitál már,
s hidegétől a hajad szürke lesz.
Én úgy képzeltem el, de minden más lett,
úgy sodródtál el, olyan hirtelen,
mint ahogyan a megáradt folyóvíz
messzire viszi a törmelékeket.
Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,
mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,
visszajössz, hiszen nem bírod sokáig
nélkülem ezt a kóbor életet.
Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.
