Írni szerettem volna néked
valami nagyon kedveset,
de a papír, amelyre írtam
átitatta a könnyeket.

Mért is sírok? Nem bántott senki,
mégis: a könnyem úgy csorog,
áttetsző cseppel legördülve
gyöngyként csordul le arcomon.

Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!
Sóvárgó szívem úgy dobog,
mintha millió tüske szúrná,
minden légzésnél úgy sajog.

Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
és a szívedben ott vagyok,
mint a derengő őszi napfény,
mely végigsimít az arcodon.

Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,
bármilyen messze is vagyok,
minden feltörő lélegzetben,
elnyomott vágyban ott vagyok.

Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.
Nélküled oly magam vagyok,
mint az ég alján messze tűnő
zuhanó hulló csillagok.

Futnak az évek

Futnak az évek, de amíg élek
szeretnék átélni ezer csodát,
melletted lenni, ha bármi is jönne,
hogy elmondhasd majd, ha valami bánt.


Futnak az évek rohanó lépttel,
és néha nem tudjuk, hogyan tovább,
egyetlen csak, mi biztosnak tűnik,
hogy szeretlek téged egy életen át.


Történjen bármi, én nem fogok bánni
semmit sem, amíg mellettem állsz,
mert amíg itt vagy karomba bújva,
addig gyönyörű ez a világ.


Jöhet a tél és pustolhat hó is
hófehér leplét terítve ránk,
mert az a tűz, mely belőlünk árad,
úgy fűt, akár egy meleg kabát.


Futnak az évek. Messze tűnt régen
az ifjúkori álmodozás,
de míg egy csöppnyi remény is éltet,
Addig gyönyörű ez a világ.

Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.

Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.

Mint harcos, a kemény fagy őrt áll szilveszter éjszakán,
Az újév napján: lesz ennél jobb idő? Bízzunk, talán…
De most mindegy is, mert vigadni kell és melegünk lesz.
Van hozzá malachús, meg sok pezsgő és tán’ elég lesz…

Gyorsan elment sok-sok napjaival, a múlt év vissza nem jő,
Ismét öregebbek lettünk, eltelt biz’ az egy évnyi idő.
Megint elkészítettük a szilveszteri menü sort,
Eszünk, amihez kortyolunk pezsgőt és finom óbort.

Tárd ki nekünk az ajtód, -újra szilveszter van, - meg a te szíved,
Az évi egyszeri évforduló ünnep mienk, meg a tied,
Lakjál jól a malachússal, ki tudja, hogy mit hoz a jövő!
Lehet, hogy rád beszélik, az éhezéses kín lesz a menő.

Kortyolj a pezsgőből is, de normálisan, nem kell berúgni…
Inkább táncolj és mulass, így lehet nagyon boldognak lenni.

Éjféltől már éljük az újévet, ennek örvendjünk,
Hogy ebbe az örömbe részesüljünk, ne vedeljünk.
Ünnepeljünk együtt, mindannyian, kedvesen, boldogan,
Azt meg… hogyan lesz jövőre, ki-ki tán’ tudja… de honnan?!

Vecsés, 2014. december 6. - Kustra Ferenc József