Holdnak, mint minden jó vitéz,
Holdnak vágok és nyargalok tele Holdnak,
Mögöttem ott-hagyott, vén,
Unott és lusta éveim gyalogolnak.

Rabolón s vidáman viszem
Utólért mámoros Jövőm bizodalmát,
A minden percre szebb perc
S minden kérdésre felelet szent hatalmát.

Arany-haja s gyöngy-szeme van,
Pihegő, simuló Csoda az én lelkem,
Azért viszem oly büszkén,
Istent és Időt megcsalón, érdemelten.

A Hold váró és biztató
S mi ketten sokkal több vagyunk, mint az Élet,
Sokkal hivőbb a lelkünk,
Sokkal kacagóbb, remegőbb, sokkal mélyebb.

És félnek a kisértetek
S hogy egyre jobban vágtatunk, elmaradnak
S mi csodákként csodákba
S a szabadságból rohanunk föl szabadnak.

Holdnak, mint minden jó vitéz,
Holdnak vágok és nyargalok tele Holdnak,
Mögöttem ott-hagyott, vén,
Unott és lusta éveim gyalogolnak.

Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.

Hozd alá a fáradt szemnek
Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.

Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.

Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.

Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.

[1797-1799 között]

A boldogságot nem lehet ajándéka kapni,
Egyetlen titka: adni, mindig csak adni.
Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet
És sok-sok önzetlen szeretetet.

Mielőtt innen végkép elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek.

Mint rab, akinek int a szabad út,
Búcsút rebeg, mielőtt szabadult.

Mint a madár, kit Dél vár arra túl,
Az eresz alján még egy dalt tanul.

Mit is daloljak, én szegény beteg,
Mit is dadogjak nektek, emberek?

Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.

Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.

Csak egy csók, aki hideg kőre lel,
Csak egy szó, kire visszhang nem felel.

Egy pillangó, ki csillagot keres
S elgázolja egy durva szekeres.

Irígyen a sors boldogságom ellen,
Pozsony! körödből ismét messze hí;
Megyek - de dúlva van bucsúzó mellem,
Miként váradnak puszta termei.
Utánam intesz még Dunád ködébül,
S arcomra keserű köny árja gördül.

Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
S az órák mint a nyíl röpűltenek,
De ily órákat a nagy mennyországon
Angyalnak adnak csak az istenek.
Édenben éltem üdvözűlöttképen
Barátaimnak nyájas, hű körében.

A messze távol kéklő fátyolába
Takarja már szép képedet, Pozsony,
Nem lágyul a vad végezet, hiába
Nyögel panasz kesergő ajkamon:
Mennem kell! s tán örökre szakadátok
Már tőle el, ti szeretett barátok?

Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
A zúgó szélben hangzó végszavát:
Szerencse kényei akár emelnek,
Akár nyomor s inségbe döntnek át,
Míg a koporsó nyugtomat nem adja,
Érettetek gyúl szívem indulatja.