Jöjj Mylada pogány asszony,
Mylada jöjj.
Küldtelek egykor átkos szájjal
Hörgő tüdővel, véres szemmel
De hívlak ma a régi vággyal,
A régi vággyal - jaj - régi sebbel.
Mylada jöjj, sápadt pogány
Jöjj vissza hozzám Mylada.

Hazudjunk kacajt és vígságot
Hazudjunk cifra hazugságot,
Hazudjunk,
Hazudjunk, mert kell a tested
Kell a lelked, szűzi lelked
Kell a szemed, búja szemed
Kell a kezed, halvány kezed
Hazudjunk,
Hazudjunk és éljünk vakon
Nézzünk homályos ablakon
És hazudjunk,
Hazudj hitet és hűséget
Hazudjon ajkad ezer szépet
Hazudjon ezt, hazudjon azt
Hazudjon,
Csak ne hazudd a csókot, a mámort
Ölelj, csókolj; soha ne mondd: kár volt.
Hazudj, hazudj, ha űz az élet
Ha nem találsz más menedéket,
Hazudj, hazudj.

Nyomodban egy furcsa idegen
Követ mint néma árnyék
Kacagva, ólmos hidegen
Kisér a komor idegen.

Nyár volt még mikor eléd jött
Nyár, színes szép tarka nyár,
A fákon friss gyümölcs ért
Színes volt, víg, vidám táj.

Pár napja mindig nyomodba jár
A furcsa kusza sárga ember,
Pár napja már, hogy mult a nyár
Hogy jött az ősz, a bús halál.

Kisér, egy nap majd átölel
Hervasztó karja elsárgít
Csókja arcodra ráncot hint
Elhervaszt majd a sápadt ősz.

"Azoké a vers, akinek szűz a
lelkük, de érintett fiatal testük."

Miért zokogsz szép Magdolnám
S bánod nem létező bűnöd?

Miért átkozod pompás tested?
Hogy az örömöket kerested.

Miért sikolt imát ajkad?
Hogy szűzi tested odaadtad.

Miért sírod: bűnös vagyok
Hogy a lelked csak kacagott.

Ha céda lennél, ócska céda
Ha bűnöznél is néha, néha.

Ha ezer bűn szennyezné lelked.
Ne félj, hiszen az élet kerget.

Ha millió csók égette ajkad
Foltot nem hagyott egy se rajtad.

Ha mindenkié voltál lettél
S a bűnök között feketedtél.

Akkor is szűz, tiszta maradtál
Akkor is ha hazudtál, csaltál.

Akkor is ha bűnös lennél
Ha szeretnél, nem szeretnél.

Akkor is mint Szűz Mária
Tiszta lennél, fehér tiszta.

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .