Dühöngj csak,pusztító özönvíz!
Söpörj csak,zúgó áradat!
Nem törsz meg!Pusztító erőddel
felszítod minden lángomat!

Ne hidd hogy széttörtél mindent!
Ne hidd hogy mindent elvehetsz!
Pusztító tűzként küldöm vissza
amit most tőlem elveszel!

Mint tomboló tűz,ezernyi fájdalom
vöröslő vérként csorog le arcomon.
Mint pusztító szélvész,mely mindent elsöpör,
szívemet tépázza,lelkem őrli föl.

Mint pusztító láva,mely a földre hull,
köröttem minden leégett hamu.
Mellettem minden kopár,és kihalt,
csak egyetlen láng maradt,amely felkavar.

Hogy felégessen mindent, ami még maradt,
hogy ne legyen semmi,ami visszatart.
Ne hidd hogy megtörtél,zúgó fergeteg!
Mit elvettél tőlem,én is elveszem!

Szeretlek apa és soha többet nem foglak elfelejteni téged, mert nagyon hiányzol nekem meg Dávidnak.

Csalóka délibáb!Mért is hittem néked,
miért hagytam hogy elragadj?
Színes reményekkel mindent elvarázsolj,
majd sötét felhőként eltakard.

Csillagként jöttél holdvilágos éjjel
rám ragyogtatva minden fényedet,
felvidítottál,aztán messze tűntél,
s magaddal vitted szinte mindenem.

Ne kísérts többé!Ne térj vissza!
Nem ígérem hogy itt leszek!
Álmaimat már régen széjjel tépted,
s nem maradt számodra semmi sem.

Mint összetört cserép,úgy hever most
földbe tiporva ,véresen,
szívem ezernyi darabokban,
s hiába keresném,nem lelem.

Mint összetört cserép,úgy ülök most
összeroskadva,egymagam,
keresve,kutatva némán,
utolsó darabja hol maradt.

Jó lenne szív nélkül élni,
hogy ne tudjon fájni semmi sem,
jobb lenne eltűnni messze,
hogy ne tudjon bántani senki sem.

Itt hagyni mindent szerteszéjjel,
mint egy összetört cserepet,
hogy ne tudhassa senki többé,
mi belőlem maradt,hol lehet.