Mosolyogsz balgaságomon,
mikor hiszem a tudás minden rejtelmeit.
Hagyod, hogy csontkemény falakba
ütközzön fejem.
Szabados szárnyamat minden nap letörik.
Húsom, vérem, esztelen elmém fél a jövőtől.
Sugárzik a kín a jelenből.
Remény szikráit a közöny minden napjai
álomporrá zúzzák.
Hitnek erejét több dimenzióban
farkasok marják.
S a szeretet, vágyálom lenne csupán?
De hisz ott vannak a gyerekek, a feketén sírók,
az öregek a beletörődők,
s a költők, a nemzetébresztő
téged imádó betűvetők.
Legyél vendég nálam s népemnél,
ülj le,
poharamat százszor elmosom
mielőtt inni adnék,
tányérod nem lehet üres.
Legyél vendég,
feküdj,
pihenj,
maradj nálunk.
Az öregnek csüng a feje sír,
mert ne vendég legyél,
legyél a dalban, a téged dicsőítőben,
önmagunk erejében, az imánkban
s a mindennapi kenyerünkben.

Száműzetésben, töretlen hittel fájok a fényben.
Anyám ízes mosolya hozott e világra.
Vicsorog a szél.
Télízű hóban s néma mélységekben
fürödni járok átokízű szóban.
Susog a szél.
Ezernyi korbácsütést viselve
SÍR AZ ÉG.
Lelkem álmában csillagos ösvény virágos rétjein
fel, s alá száll.
? Sehol egy gyűszűnyi haza... ?
Felnőtté vált gyermekek
elfeledett álmot kiáltanak.
Bolyongó árvaságunk
nem pihenhet a néma völgyben,
nem kiálthat ránk a csend.
A most ébredezőknek fejet hajt a föld jóslata.
Penészes falakon, hovatartozásos létünkön,
C betűs homlokunkon túl
? csak ember akarok maradni.
...
Szívem kivett egy szabadnapot.
A júdásképű aranytallérosokkal
számkivetettségem
már nem törődik.

Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át,
Holdnővér a képembe vigyorog.
Fejem a két tenyeremben,
Benne számadás kavarog: szeretlek!
Ám a szó mit sem ér magában?
Emlékezem.
Nyelvemen még parázslik régi csókjaid helye,
De most kereslek, hogy felfedezhesselek újra.
Képek az agyamban.
Behunyom a szemem és látom,
Ahogy méhed gyümölcse, gyönyörű gyermek
Az öledbe simul.
Irigylem és féltem őt!
Ártó kezek! Riadjatok el!
Mert haragom vad tajtékot tör
A gyűlölet szikláján!
Élet vagytok az életemből.
Ha örömötök van, az az enyém is.
Ha bánatotok van, az mind az enyém?
Csapong a képzelet. Mellettem vagy.
Mélyhűtött agyamban lassan enged a fagy.
Kezemben tartom a kezed. Vérünk lüktet?
S nekem fel kell riadnom,
Mert a vágy kegyetlenül büntet.
Magamat adnám érted.
Talán elhiszed. Talán megérted.
Talán egyszer ledobod majd nehéz vérted?
A befogott vad dühösen járkál ketrecében.
De az alom nem felejti el.
Körülötte kering, s szólnak hozzá:
Emelje a fejét fel!
Lelkemmel, agyammal és minden ízemmel
Vágyom rád! Ennyi az egész?
Mert ez a könyörgés magamért szól:
Hozzád.

Tollund férfi, ki voltál te?
Mocsarak mélyébe temetve
Ősi fának a tövében
Elkorhadva, elfeledve
A fekete föld alatt
Szádban nehéz gyökerekkel,
Sosem szabadulsz.
Hogy haltál meg
Nyakadon hurok, mi a bűnöd?
Miért köt örökké testedhez?
Dermedt könnycsepped hallgat
A kietlen pusztában

Szemembe tüzet gyújt
Könnyet gyűjt magányod.

Tollund férfi, ki voltál te?
A sarkcsillag fénylik hidegen
A néma fekete égen
Üres fekete szemedbe
Boríts be földdel, fekete földdel
A fekete Hold fénye marjon
S fekete víz hordja szét könnyeidet
Fekete tengerekbe.

Furcsa ez az Est,
Hisz nem vagy velem.
Forgok, bámulok ,
S várom a Reggelt.
Hideg Est, Sötét Nap,
Szerelmünk kevés, hisz Este van.

A Nap bújik, az út zenél,
Dolgos ember útra kél.
Halott ember éled már,
Közel a Reggel, Várom Már!

Tálalj anyám amit tudsz,
Nehéz a sorsunk ne búsulj!
Tüzelő meleg nyomja fejem,
Nehéz munka...ott a helyem.

Finom vacsora üres tál,
Ez a Nap is elment már.
A Nap eltűnt a Hold ragyog,
Síri csend az utakon.

El múlt a láng ,s szenvedek,
Haldoklom ,s nem vagy velem.
- Kérlek várj ,s ne add fel !!!
- Ha jön a Reggel új nap lesz !!!

Várok én de hiába,
Dolgos ember munkába.
Szakadó eső nyomja fülem,,.
Hiába alszok, Nem vagy velem...

Alszom vagy álmodom?
Ha ez álom, Úgy hagyom!
Hiába a Hold, hiába a Nap,
Ez az álom már Örökké Tart...!