Számomra nincs virág,
Csak múló nefelejcs.
Síromra leteszed, és csendben keseregsz.
Fúj már a szél,
A bús őszi szél.
Nyomában száguld már a fázós hideg tél.

Ne várd a májust,
Nékünk nem lesz kikelet.
Csókokat lehel rám a végső szerelem.
Elmúlt a tűz,
Nem lesz több nyár.
Nézd, a dombon túl a nap is messze jár.

Érzem, hogy fáradok már,
és fáj a kikelet.
Remegve várom már, hogy a mélyre tegyenek.
Végtelen kék,
Tiszta az ég.
Vénülő szemeim a múlóságba vész.

Számomra nincs virág,
csak sötét végtelen.
Csókunkra jégcsapot rak már a szerelem.
Csillagos égen a drága hold,
Itt megpihen az élő és a holt.

Szállj velem fel az éji csendbe,
Felhők felé a sötét éjbe,
Csak ketten az ürességben,
Pofonoktól mentességben.

Holt költő ír némaságban,
Boldogtalan magányában,
Tinta freccsen szerteszéjjel!
Csillagtalan sötét éjjel.

Fenn az űrben társtalanul,
Bolyongok sokszor céltalanul.
Ez a világ hideg, kemény,
Kevés benne a hit és a remény.

Mert ki élni akar, az a végtelenbe kiált!
Éreztetik velünk mindenütt a hiányt,
Cigány vagyok, tehetek én róla!
Tehetetlen hullok le a porba!

Vérvirág csöpög megsebzett szívemből,
Halálsóhaj száll meggyötört lelkemből.
Lágy szellő simogatja arcom.
Ó Atyám, hallani akarom hangod!

Mert munkát találni így nagyon nehéz,
Ha mindenki utál, mindenki lenéz,
Mert barna színű a bőröm!
Hát ez a vétkem! Ez a bűnöm.

Lennétek ti is egyszer a helyemben
Legalább egyszer ebben az életben!
Éreznétek ti is a hiányt,
S nem bántanátok többé a cigányt.

Hideg szél fúj át a végtelen hómezőn,
Szerelmünk édes édene, lám, összedőlt.
Sír a szél a fagyos jégtáblákon,
Ámor édenében már egyedül sétálok.

Mondd, hová lett a lángoló varázsunk,
Látod? A szerelmi tüzünkben lelem a halálom.
Fájó érzés, nincs maradásom,
Nem fogom már kezed, sírva odébbállok.

Síró sóhajom fájdalma olyan nyomasztó, keserű,
Végtelennek tűnő szerelmünk pilleszárnyon elrepült.
Ámor szigetén szomorú a végzetem.
Édes reményem vigaszát már nem lelem.

Hegedűm húrjain fájdalom könnyei hullnak,
Halálos szerelmi bánatom dalain megújulnak.
Kunyhóm közé ástad sírvermemet,
Szívem temetője őrzi hűséggel a szerelmünket.

Virágzó rétek, lenyűgöző népek,
Könnyeimmel áztatott emlékképek.
Csalfa reménnyel hitegetted a szívem.
S te itt hagytál, azóta vérben fürdik a reményem.

Mennyi kincset megadnék én érte,
Hogyha hozzám visszatérne.
Búsan hordozom a bánatom bélyegét,
Hegedűm húrja játssza örök gyászos énekét.

Tarnazsadány, 2021. február 27.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.