Nőstényfarkas odújába
Beragyog a telihold.
Szép asszonyom két szemében játszanak a csillagok.
Szél sóhajt a háztetőnkön,
Elalszik a csend, s én eltűnődöm
Hideg ablakomon át a hófelhőkön...

Bort ittak az ablak előtt,
Majd odébbálltak egy órával ezelőtt.
Szilveszter éjszakáján éjjel
A békés teliholdat nézem.
Elvágyódom a csillagútra,
Szilveszterek jönnek újra meg újra.

Kihűlt szobánkban bort ittunk az asszonnyal,
Jó itt kettesben az alkonyban.
Szól a himnusz, cseng a pohár,
Könnyezik szemünk, ég a varázs.
S kinn a pusztán a nőstényfarkas odújába beragyog a telihold.
Hideg szél fúj át a Tarnán, s a szél havat hord.

Tarnazsadány, Hidegvég, 2019. december

Hová lett a ló, az ökrös szekér?
Hová lett a házainkból az a sok tehén?
Kaszárnyákból hová lettek a katonák,
Hová lett ősapáink öröksége, drága, szép hazám?

Hová lettek a régi gyárak?
Hová lett az akácsor, az a sok madár?
Iskolákból az a sok deák,
Kevés a hívő, templomunk lassan bezár!

Kertjeinkben nő a tarack,
Hová lett a szántóvető, öreg paraszt?
Eltűnt minden, ami régi,
Mi a gyermekkoromat idézi.

Hová lettek édesapáink házai!?
Hová lett a libákat őrző lány?
Hová lett a napfény az égről,
Hová lett az élet apáink földjéről?

Betoppant az ősz misztikus csendjével,
A mennyei Napnak gyenge fénye árad ránk.
Kihamvad szívünk parazsa lassan,
Álmaink csendes képein felizzik újra meg újra.

A hideg szél zúg, süvít házról házra,
E fájdalom láncán ölel karom a félhomályba.
Szegény hajlékunkba bemenekült a nyomor,
A fényes csillagok alatt idevándorolt.

A nyomorba suhant lelkünk, kémlelik a Holdat,
Jön a tél, ölni akar megint
Hideg házainkban, mint tavaly,
A fekete, fagyos éjszakák.

Ablakom zörgetik,
Kenyeret hozott át apám,
Könnyező, kék szemén fáj a nyomor.
Felsüvít a hóvihar ezen a tájon.

Reményem gyötrő, édes álom,
Bús éveim üres napjain
Jöttél felém, mint egy ismerős csillag
Az esti alkony tüzén.

Kihamvadt parazsam fellobbanni látszik,
Legyőzve a gravitációs erőt!
Messze nyúló égi álom
Messzire visz szívem szerelmes hintaján.

Fájdalmas szívem szenvedéllyel átölel,
Arcomat örömkönnyek lepik,
Ó! A szerelmünket szétszakítani
Gyötrő kínt okozva ki teszi!

Talán egy régi barát, ki titkon öleli?
Szép életünk el fogja zülleszteni!
Ördögi koporsót ácsolnak nekem
Szívem sebesen verdeső aortáján.

Két év múltán

Szívemben egy új vágy remeg,
A múlt végre porba hullt,
Feltűnik egy tündéri nőalak,
S a kietlen havas tájon új élet fakad.

A bőr színe

Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!

Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.

Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!

Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?

De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.

Tolerancia és az integrálódás jegyében.