Vándorló, álmodó lelkem
Már morzsolja a hidegét.
Vénségemre könyököl már a sötét éj,
Elemésztette életemet a rövid idő.

Rádöbbentem végre, ez nem is szenzáció,
A világmindenség hamis illúzió.
Beteg, zord életem csak egy álmodozó,
Isten szeretetén haldokló.

És amikor 57-ben esendőn
Földre küldött a Teremtő.
Gyötrő, érző szenvedélyem mögött
Elveszek a múltam koldusai között.

Szabadon lépkedők

Lelke van a szeretetnek, jóságnak
A magyar földre született órákban.
Az Isten szabad életet adott a lét útján,
A tó tükrén vonuló vad felhőkön át.

Nékünk nem adott mást e kincsen,
De megnyugvásunk mégse nincsen.
Dicső múltunk szeretete hiányán
Nevelt fel hazánk kitagadva, mostohán.

Jószívű emberek végül mellénk álltak,
Szirtekre szálltak a boldogságú vágyak.
Lehetsz zsidó, cigány, ki szereti e hazát,
Mégis vádolva tör dühöngve ránk és újszülöttekre a halál.

Testvérem az ég csillagai alatt minden magyar,
Ne legyen köztünk soha bástyafal, harag.
S a haldokló világunk árnyékában
Sorsunk ne legyen rettegés, éljünk szabadságban.

Óvd meg minden magyart, Krisztus Urunk!
Régen zengett már fel az ómagyar himnuszunk.
Lobogjon a fellegekre a piros, fehér, zöld zászlónk,
Legyen örök béke szerte a világon.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2020. szeptember 20.

Eltűnt a hajnalok fénye

Jő a hajnal havas esővel, széllel, faggyal,
Hideg ágyakban fetreng az élet, száll a sóhaj.
Kopott, kormos serpenyőn üresen kong a holnap,
Rozzant szekéren eltűnt egy korszak.

Szegénység öli a lelkeket, nincsen fénye,
Árnyékunkon dér, eltűnt az élet reménye.
Kunyhóinkban repedt hideg éjek,
Hull a hó vakító, fehér fénnyel, olyan szép ez az élet.

Jégcsapok ereszkednek, kályháinkban szunnyad a hamu,
Hegedűnk bús hangján kinyílik a temetőkapu.
Csontsovány testű népemnek néma a lelke,
Száll kirekesztve fel a fellegekbe.

Tarnazsadány, Hideg vég, 2020. október 30.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió

A nagy csendben pihen a szívem,
Megfáradt már a vén lelkem.
Hideg árnyékomon viaskodik az ősz,
Jézus szeretetén a pirkadó hajnal is elidőz.

Felmelegedni vágyna már a szívem jege,
Advent napján gyorsabban ver az ere.
A Kis Jézus születése mámorán,
Kitárulkozik szívem bíbor bársonyán.

Sajgó szívemben csendesül a vihar,
A boldogságot belém advent ad.
Fejünk fölött pihen a Hold,
Fáradt kezemből kiesik a toll.