Távoli horizont pára lepte képét,
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.

Nem kell nékem ennél szebb,
szinte túlvilági látvány.
Szemed az égnél is kékebb,
bőröd fehér, mint a márvány.

Mit nekem a horizont zárta,
távoli ,felsejlő világ képe.
Hisz szemem a legszebbet látja,
mit keretbe vont a nap fénye.

Tettetett közönnyel nézek rád,
a lelkem fájdalmasan sajog.
Szeretném, ha a szíved megnyitnád.
Érezném, ahogy karod átölel.

Nézem szép szemed ívét,
a lelkem fájdalmasan sajog.
A sors reménytelenségre ítélt.
Pedig szívem csak érted dobog.

Lehetsz-e vajon valaha enyém?
Lehetsz-e szívem virága?
Úgy érzem elhagy a remény.
Szeretlek, de tudom hiába.

Lezárult életünk egy fejezete,
búcsúzunk e meghitt helytől.
Megcsap új világ lehelete,
más világ vár ettől a perctől.

Megszoktuk, mint óvó fészket
gyenge fiókák apró serege.
Életpercünk már tovább léphet.
Mondják, ezután jön majd neheze.

Búcsút intünk tanárnak, társnak.
Tán még összesodor vélük az élet.
Jó volt itt lenni kis diáknak.
Elballagunk, viszünk magunkkal szépet.

Titkos múlt szétoszló hullatestei
Emlékeim sötét bugyrába elrejtve.
Rémséges tettekkel, s hittel teli.
Feltörnek újra reszketve, rettegve.

Tettem bocsánatra sohasem talál.
Gonosz hit vezette pusztításom.
Lelkem, mint sebzetten vonyító sakál.
Azóta megnyugvásom nem találom.

Hited szavát hirdesd nagy haraggal.
Szóval is lehet győzni, nem csak karddal.

Gyenge szóköpő nép csak szájhős.
Hidd el, a bátrak hada szava erős.

Állj ki bátran, soha se légy gyáva.
S akkor nem kiáltsz szót a pusztába.