Sok ember vett minket körül,
de szívem csak mosolyodnak örül.
Szavaid hallatán életre keltem,
jövőmben érted tepertem.

Mára már csak a bánat maradt
sírógörcs ontja szomjamat.
Nem hiszek többé szívem zajának,
nem akarom elhinni, hogy ez maradt utánad.

Hol rontottam el vajon?
Ezen sokat gondolkodom.
Gyötörnek az érzések,
engem vajon ki ért meg?

Nekem is kell a szeretet
belső énem ordít most veletek.
Kívülről sajnos te nem látsz be,
nem érted miért esek itt össze.

Törött szívem vígaszt nem talál,
aludni sem akarok nélküled már.
Vágyom arra hogy megölelj,
helyette csalódva alszok el.

Hazudhatnék most neked
Szeretve szerettelek,
Mindenemet feladtam volna,
Ha két szép szemed enyém volna.

De ez már csak áhítat,
Keresem a válaszokat.
Nem értem a döntésed,
Miért nem próbáljuk újra meg?

Ennyire rossz ember lennék ?
Mit veszíthetek még?
Az élet is csak van, de nem ad semmit
Legyen már vége, az istenit!

Dühöngő haragom beszél helyettem,
Bár ne lettél volna mellettem.
Észrevehettem volna,
Hogy a szíved mi nyomja.

Tehetetlen voltam mikor rájöttem
Nem látlak már az életben.
Új dolgok felé mentél
Engem meg itt felejtettél.

Sajnáltassam még itt magam?
Hiába, úgysem hallod meg a szavam.
Túl leszek valaha ezen?
Nem értem a gondolat menetem.

Túl akarok lépni rajtad!
Érezni egy női ajkat.
Szerelembe esni egy lélekben,
Ki mászni eme gödörből egy életre.

Húzza a szánt az öreg Varga,
ráncoktól szabdalt fagyos arca.
Szánjára rőzsehalmot kötött,
súlya alatt nagyokat nyögött.

Fagyott könny borítja arcát,
megvívja hát utolsó harcát.
Kitől kérhetne segítséget,
hisz nem látja az ellenséget.

Be kell fűtenie hideg házát,
nem tudta fizetni a számlát.
Kamrája is üres most már,
az egér is a szomszédba jár.

Messze van még a nyár melege,
akkor talán jobb lesz az élete,
már nem kell fázni dunna alatt,
jaj úgy várja már langyos tavaszt.

Rossz költőként élni csak álandó bánat,
rogyadozó omló falú lelked, házad.
Verseidet csak talán a rigó fütyüli,
soha senki nem mondja, hogy kell neki.

De a sok híres, akiket ünnepelnek,
ha csak egy szavuk is szólal, hát figyelnek.
Csodaszép az életük, remekelnek ők,
könyvek hadait töltik meg a jó költők.

Mikor a rossz költő hazafelé ballag
kavarog benne sok rímbeszedett maszlag,
szakadt kabátját összehúzza hát magán,
hisz benne, hogy nagy költő lesz egyszer talán.

Mikor én gyermek voltam
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.

Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.

Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.

Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.

Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.

Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.