Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Szennyből született új élet
zabálja fel bánatunk,
ha telerakta a hasát
felvirrad tán új napunk.

Felvirrad hát, és milyen lesz,
beszennyezi majd a vér?
Elfelejthetjük a múltunk,
talán ennyi belefér?

Ne engedjük megtörténni,
ne szülessen szörnyeteg,
Búzabálót éhen halni
hagyjuk, hogyha még lehet.

Kipusztul majd a szörnyeteg,
ha nincsen bú, és bánat.
Hidd el, még a legrosszabb is
széppé és fénnyé válhat

Nincs nálam boldogabb a földön,
mióta itt vagy énvelem,
nincs, aki így szeretne téged,
ahogyan én csak, kedvesem.

Szeretlek. Tudom, hogy érzed,
nekem te vagy a mindenem,
elég egy szó, egy sóhaj,
csak hívj, és veled megyek.

Ha kell, a csillagos égig
s ott írom fel nevedet,
apró, piciny kis fénnyel,
mely mindig világít neked.

Ne félj. Én boldogan várok,
nem ingathat meg semmi sem,
hogy jöjj és magadhoz láncolj,
örökre szerelmesen.

Szeretném azt, hogy érezd,
minden szép veled jön el,
tehozzád száll minden álmom,
szeress, és maradj velem.

Szeretném egyszer körbejárni
ezt a hatalmas földgolyót,
megnézni minden mesterművet,
melyet az ember alkotott.

Átsétálni a sóhajok hídján,
kérve: adj nekem Istenem
valami jót, mely megszépíti
megunt, toprongyos életem.

Szeretném látni Nápolyt, Rómát,
ókori építményeket,
melyet az idő megtépázott,
s romokba döntve ott mered.

Látni a tengert, hogy hullámzik,
a híres, fekete Afrikát,
ahol a nap oly tüzesen izzik,
s olyan szépek a pálmafák.

Szeretnék végre olyan világot,
hol a szegény olyan, mint akárki más,
s kérges tenyerét megszorítva
úgy tisztelik, mint bárki mást..

Szeretném látni, hogy egyszer végre
értük is jő a messiás,
s ők is láthatnak minden szépet,
amit a földön bárki más.

Kereslek téged minden percben,
agyamban minden gondolat,
tehozzád száll minden rezdüléssel
mely a szívemből felszakad.

Kereslek téged minden éjjel,
magamban látom arcodat,
simítanám, hisz úgy hiányzik
tetőled minden mozdulat.

Kutatnálak fáradt szememmel,
de nincs más, csak kopár kőfalak,
melynek sarkába sűrű hálót
szőtt a pók, amely ott maradt.

Keresnélek, és egyre hívlak,
de te nem hallod. Hol maradsz?
Miért nem küldesz csak egy hangot,
melyből megtudom merre vagy?

Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,
mint egy száguldó gyorsvonat,
úgy fáj miattad bolond szívem.
S félek. Félek, hogy megszakad.

Tudom, hogy nehéz megbízni bennem,
S mégis azt kérem, higgy nekem,
annyira vágyom az érintésed,
kérlek. Fogd meg a két kezem.

Nem kell most más. Ölelni akarlak,
míg magába zár az esti csend,
ajkadra forró, lágy csókot adni,
amíg a hajnal közeleg.

Lüktető vággyal karomba zárva
érezni, ahogyan szeretsz,
Együtt repülve egy más világba,
ahol tán szebb lesz veled.

Ahol még lehet hinni a szónak,
s bizalom élteti szívedet,
ahol nem kell a csodára várni,
elég, ha érzem, hogy szeretsz.