Tudom: furcsa, mit írok,
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.

Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.

Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.

A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.

Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!

Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.

Még álmodom a hosszú éjszakákról,
mikor őrizted ébren álmomat,
tested beszélt. És minden mozdulásod
vörösre festette égő arcomat.

Bár sötét volt, s az arcod alig láttam,
mégis tudtam, hogy folyton rám tapad
szemednek minden apró villanása,
s úgy vágysz rám, mint talán soha.

Alig láttunk. Hisz csak a tűz pislákolt,
arcodra rajzolva színes álmokat,
úgy öleltél, oly forró szenvedéllyel,
s remegve vártad minden csókomat.

Most nem vagy itt. De tudom. S most is érzem:
ugyan úgy vágysz rám, és várod talán,
azt az egyetlen, mélyen szunnyadó szót,
amely hozzád fűz, s teérted kiált.

Lesznek, e vajon boldog idők még
melyet a sors még tartogat?
Vagy éji sötétbe hajlik az este,
s nem vár ránk többé pirkadat.

Látom e még a fényt a szemedben
mely oly szeretettel néz reám,
hogy elfelejtek mindent, mi bántott,
s nem érdekel már semmi más.

Lesz e még vajon napfényes nyár is,
vagy csak borongós nappalok?
S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,
s végigfolynak az arcomon.

Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,
hiszen messze vagy, s jól tudom:
száz határ, amely közöttünk áll most,
mégis: terólad álmodom.

Amíg a nappalt váltja az éjjel,
s mosolyt látok az arcodon,
nem állhat el a szívverésem,
hiszen szeretlek: oly nagyon.

Van olyan, aki szédült erővel
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.

Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.

Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.

Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.

Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.

Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.

De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.

Furcsa a kávé íze a számban
ezen az álmos hajnalon,
furcsán ásít a hold is az égen,
amíg aludni vánszorog.

Oly furcsa most a megvetett ágy is,
érintetlen a paplanod,
mióta nem vagy, üres lett minden,
s oly borúsak a nappalok.

Valahogy most a meleg sem csábít,
pedig a kályha úgy lobog
belülről, és a vöröslő lángok
szinte táncolnak arcomon.

Úgy világít a meleg szobában,
mint a mécses az asztalon,
olyan jó meghitt meleget áraszt,
csak Te hiányzol most oly nagyon.

Tudod: nekem csak Te vagy a fontos:
s most az órákat számolom,
amikor végre nyílik az ajtó,
s karodba omlok. Hisz tudom:

Te is szeretsz, és amíg a szívem
egyetlen egyet is dobog,
minden dobbanás tenéked szól, hisz
teérted élek. Jól tudod.