Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.

Miért van az, hogy az emberek nem látják
a csillagok fényét?
Kis tücsöknek hegedűjében rejtett
gyermekénekét,
miért nem hallják?
Anya miért nem szereti úgy gyermekét,
mint ahogy őt szerették?
Kósza gondolataim
nem érnek el még anyám házáig sem,
pedig már hétfő hajnal.
Így szeptember derekán
örülök a kis gyógyulásnak,
s az ezerízes éjszakának,
panaszkodva boldog vagyok.
Miért nem látják az ősz cifra palotáját?
Testvér sem keresi testvérét,
pedig az egy vérből való valóság
jogot formálhat a mának is.
Hisz tudatnak az legyen értelme,
majd létnek szépsége - nézd
a szeretet zászlót bontott!
S a világ pedig attól szép,
hogy mi vagyunk
benne.

Száműzetésben, töretlen hittel fájok a fényben.
Anyám ízes mosolya hozott e világra.
Vicsorog a szél.
Télízű hóban s néma mélységekben
fürödni járok átokízű szóban.
Susog a szél.
Ezernyi korbácsütést viselve
SÍR AZ ÉG.
Lelkem álmában csillagos ösvény virágos rétjein
fel, s alá száll.
? Sehol egy gyűszűnyi haza... ?
Felnőtté vált gyermekek
elfeledett álmot kiáltanak.
Bolyongó árvaságunk
nem pihenhet a néma völgyben,
nem kiálthat ránk a csend.
A most ébredezőknek fejet hajt a föld jóslata.
Penészes falakon, hovatartozásos létünkön,
C betűs homlokunkon túl
? csak ember akarok maradni.
...
Szívem kivett egy szabadnapot.
A júdásképű aranytallérosokkal
számkivetettségem
már nem törődik.

Az Idő csiganyálon kúszik,
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.

Nekem ez a hazám!
Itt hallják halkuló hangom,
szavaim értik is talán.
Itt ölelt fáradt ölébe,
tanított igaz szóra,
imádságra anyám.
Ide tartozom.
Őseim emlékei
erre vonulnak éjszakánként.
E tájon vágtat
ifjúságom szilaj-vad
csikója, rázva sörényét.
Itt, ahol élek, e határ-peremen.
A vihar-tépte, ár-cibálta
gondok ösvényein.
Itt akarom, hogy lássák hasznom,
szolgáljon szavam, szívem.
Ide tartozom.
Gyökereim holtak hajába
kapaszkodnak mélyen a földbe,
a szülőföld fekete ragacs-rögeibe.
Vele eggyé válik majd porladó porom,
míg humusszá változom.
Itt vagyok itthon.
Közétek tartozom,
kik még dacosan dédelgetitek
az árva magyar szót
a megtartás okán.
Ez a hazám.
A születés jogán!