(Senrjú)
Mezőn sétáltunk,
Élveztük konkoly színét.
Kár, hogy gaz-féle.
*

(10 szavas duó)
Nem is figyeltünk, elfoglaltak voltunk,
Hirtelen fölöttünk csattant és megriadtunk.

Viharkezdet, dörgés, fölébreszti a résztvevőket,
És így jártunk… átéltük fültépőket.
*

A vihar közeledett meghajlíthatatlanul,
Miránk félelem ömlött elfogadhatatlanul…
Miért ez? Bámultunk filozófiátlanul,
Aztán már csak szidtuk, heveny bárdolatlanul.

(3 soros-zárttükrös csokor)
Megjöttél, te ronda vihar,
Már rád gondolva is lelkem fanyar…
Megjöttél, te ronda vihar.

A jelenlétedet biza azt én érezém,
A jelenléted, szívből biza nem az enyém…
A jelenlétedet biza azt én érezém.

Hiába jöttél csattanva hallhatóan és vehemensen,
Hiába vagy itt, ittléted illetlen és nem van rendesen…
Hiába jöttél csattanva hallhatóan és vehemensen.
*

(Haiku csokor, eredeti stílusban.)
Füves tisztáson,
Merész őzek legelnek.
Madárcsicsergés.
*
Liget fái közt
Ismeretlen szél kereng.
Őz csak áll és néz.
*
Fák alatt, árnyat
Vet szikrázó napsugár.
Szélvihar, lecsap.
*
Tücsök nótája
Megáll, ha villan villám.
Közben erőt gyűjt.
*
Víznyelők sora,
Megtelik tócsa-vízzel.
Minden vizes lett.
*
Hazaút rövid,
De, alulról áztató.
Jó forró fürdő.

Vecsés, 2021. október 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Miért akarnál hazamenni,
ha már semmi sem ugyanaz,
ha már nem vár rád ölelő kar,
csak rég kihűlt üres falak.

Hiába szólsz. Nem érti senki,
nem hallják szíved szavát,
bár néha még feltör a csendből
pár hangos szívdobbanás.

E néma csöndtől mit is remélnél?
Messze van már, ki hazavárt!
Remegve fogod a hideg kilincset,
s hallod, hogy kattan a zár.

Szíved szinte torkodban dobban,
míg ott állsz oly tétován,
S titokban várod szíved mélyén,
hogy mondják: hiányoztál.

Mégse szólnak. S a méla csöndben
Nem vár, csak üres magány,
e néma létben ricsajként hallod,
hogy a szú serceg a fán.

Ugyan úgy, ahogy te is érzed
belülről. Szinte valami rág.
Mégse mondod, hisz úgysem értik,
de mégis annyira fáj.

Hiába vár rád meleg otthon,
a szíved csak vissza vágy
abba a régi lakatlan házba,
hol egykor boldog voltál.

Estefelé, ha alkonypír látszik
vöröslő nyelvvel az ég peremén,
valahol ott, a kihunyt sugárban,
az utolsó fényben ott leszek én.

Estefelé, ha szürkülő ködben
egyedül ballagsz hazafelé,
ne félj az árnytól, mely eléd vetődik,
tudod: mögötted ott leszek én.

Vigyázok rád. Onnan is. Fentről,
hogy ne törjön össze bús magány,
Éjszakánként majd társadul szegődve
álmodban mindig vigyázok rád.

Ne sirass majd. Csak nyugodni térek,
ahol nem bánthat senki sem,
hisz ott maradok a szívedbe zárva,
S megtalálsz engem, hogyha kell.

Gondolj majd rám csukott szemekkel,
s talán érzed, hogy ott vagyok,
gyönge szellőként arcod simítva,
míg el nem áraszt a nyugalom.

Ne sirass majd. Mindig jön új nap
Amely majd erőt ad neked,
s ott, a távoli messzeségből
nézve, őrzöm a léptedet.

Azt mondják, hogy lusta vagyok
én ezt nagyon meguntam,
úgy döntöttem, hogy sportolok,
vagy tíz métert futottam.

Izzadt lett a hónom alja,
meg a pólóm eleje,
rájöttem én közben arra,
nincs is hónom teteje.

Mert nekem az ott a vállam
ez a szó van divatban,
akárhogyan nézem is én
hónom alja felett van.

Menjünk akkor gyorsan haza
gondolkodjunk hát tovább,
töprengésre, mit oly sokszor
biztos pont nekem az ágy.

Ma este nem kérek semmit,
csak ölelj át, s vigyél haza,
hisz olyan sötét most minden,
s olyan felhős az éjszaka.
Nem kérek csillogó gyöngyöt,
csak azt, hogy fogd a kezem,
Ne szólj, csak ölelj át némán,
és szeress türelmesen.
Engedd, hogy had bújjak hozzád,
érezve tested melegét,
csak ölelj magadhoz lágyan,
ma este ennyi is elég.
Szeress! És ne kérdezz semmit,
ne legyen más, csak te meg én,
boldogan, egymásba forrva,
Nekem most az is elég.
Ma este feledtesd vélem
ami a lelkem tépi szét,
tudod, hogy olyan vagy nékem
akár egy biztos menedék.