Vagyon egy oly tenger ezen a világon,
Melynek feküvése van minden országon.
Bizonytalan ennek határa és partja,
Bátor bizonyosnak minden ember tartja.
Sok dúlás, zűrzavar keblébe rejtezett,
Benne a Sirtesek fogtak mintegy kezet.
Darabos kősziklák lappanganak nála,
Hova mint megannyi Atlas teste szálla.
A kegyetlen szelek rajta dühösködnek,
A habok egymásra mászva erőlködnek.
Eurus felette Zefirust kergeti,
Austert Boreás nyomja s fenyegeti.
A nagy gályák rajta szinte úgy sűlyednek,
Mint a csónakocskák, ha szelek erednek.
Sokan alig mennek itten egy keveset,
Mindjárt elmerűlnek (óh, siralmas eset).
Mások több ideig lebegnek felette,
De ha a szél magát nékik eresztette,
Csakugyan végtére ők is elmerűlnek,
A tenger vizének örvényébe dűlnek.
Ezen tenger nevét ha tudni akarod:
Az élet; s a vizét magad is zavarod.
Lakosok számával hogy magát győzheti,
Minden ország csupán ennek köszönheti.
Meddig tartson ennek széle és határa,
Annak soha senki végére nem jára.
Mint megannyi szélvész, a sok veszély ebben
A veszedelmekkel megrakott helyekben,
Melybe még valahány hajók verődtenek,
Ízre-porra törvén, eltemetődtenek.
Viaskodnak ezen a szelek egymással,
Öszvecsapnak, vínak szörnyű csikorgással.
Nincs ezen békesség, nincsen nyúgodalom,
Uralkodik benne a kín és fájdalom.
A szegényt, a királyt egyformán forgatja
Engesztelhetetlen kemény indúlatja.
Sokan még csak alig érkezhetnek erre
A nyomorúsággal megrakott tengerre,
Vitorlájok szélnek alig eresztetett,
Már akkor hajójok széjjel feszíttetett.
Mások eltőlthetnek számos esztendőket,
Míg a tenger hányja ide s tova őket.
Végre veszedelmes örvényre találnak,
Melybe keze közé esnek a halálnak.
Ily tengeren való hajókázásának
Vete véget, akit e sírba zárának.
- - - - - - - - vala ennek neve,
Ki is a tengeren immár elsűlyede,
Mert - - esztendők elfolyása alatt
Minden nyúgodalom nélkűl rajta szaladt.
Sok viszontagságot látott és szenvedett,
Mígnem végezetre partra verekedett.
A szelek gyakorta felkeltek ellene,
De megszabadítá azoktól istene,
Mivel hajójának a hit volt kormányja,
Aki ezzel bírhat, azt a szél nem bántja.
Édesatyja, aki előtte meghala,
- - - - - - - - - - - - - vala.
Édesanyja - - - - - - - - - - - -
Társánál számosabb napokat számlála.
- - - - - - - - az ő kedves párja,
Kinek megholt testét már most a sír zárja.
Amely kevés időt együtt élhetének,
Abban az egyesség remeki levének.
Galambi szelídség lakozott házokban,
A jámbor kegyesség járkált udvarokban.
Mindketten egy szívvel csak azon voltanak,
Hogy szűntelen az Úr útjában járjanak.
Akkor is, amidőn egymástól elváltak,
Az Úrban váltak el s tőle el nem álltak.
Vége van már csendes tengeri útjának,
Lakója a boldog mennyei hazának.
Elérte a partot, sőt reá is hágott,
Már többé nem szenved változandóságot.
Örűl, hogy bátor rá sok szél törekedett,
Mindazáltal hajótörést nem szenvedett.
Néktek pedig, kik még a titkos tengeren
Bizonytalanság közt vagytok sok ezeren,
Ímé, tanácsot ád, melyet kövessetek,
Hogy a partra ti is békével érjetek.
Az Úrnak félelme légyen vitorlátok,
A Jézust vezető csillagnak tartsátok,
Amerre e' vezet, arra siessetek,
Így lesz aztán boldog útatok s végetek.

Itt, hová csak későn, csak nagy-néha téved
A hír szózatának egy muló visszhangja;
Hol nincsen jelen, csak multban él az élet,
S még remény az, ami másutt ki van halva:
Itt várok, s tünődöm
Oh hazám! jövődön;
Szememet kerűli az éjféli álom,
És a kétség lomha perceit számlálom.

E percek be olcsók, jaj be olcsók nékem,
S mily drágák lehetnek a szegény hazának!
Kél-e napja most, vagy most tűn le az égen?
Ah, mi festi arcát, öröm-e, vagy bánat?
Kéj és kín gyanítnom.
Üterét tapintom
A köröttem lomhán tespedő időnek:
Messze lüktetését hogyan érzeném meg?

Mint áradt folyóvíz rohan az idő, - én
Hallom-e zúgását, vagy csak hallni vélem?
Bújdosom, szétömlött árjait kerülvén;
Hullámzása alig tetszik a víz-szélen.
Olykor-olykor, messze,
A távolba veszve,
Egy moraj begörgi a csendes vidéket,
Mint midőn a vihar álmában beszélget.

E moraj... ki mondja meg nekem, mi volt ez:
Támadó vész, vagy már annak utóhangja?
Égi háború, vagy zápor, ami jól tesz?
Győzelem-robaj, vagy holtak bús harangja?
Nem hallok, nem látok:
Keresek világot:
Oh, ha most valaki egy sugárkát adna!
Bár a látás után szivem megszakadna...

Világdöntő kacajra
Nyilnék meg ajakam,
Ha olyan szörnyüképen
Nem szégyelném magam;
Mindeddig azt hittem, hogy én
Okos emberként ragyogok,
Pedig nem volt s nincs s nem leszen
Oly tökfilkó, mint én vagyok!

Előre-hátra engem
Az élet hányt-vetett,
Epedve szomjazám már
A nyúgodt életet;
S mit tettem? megházasodám,
Hogy kipihenjem magamat...
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

S barátim miattam
Aggódtak rémesen,
Hogy vélem együtt szépen
Majd lantom is pihen,
Mivel szélnek kell fujnia,
Hogy zugjon a fák levele,
S szélcsendben ugy hallgat, miként
A fák, az ember kebele.

Kérlek, kedves barátim,
Hogy ne aggódjatok,
Mint eddig nem hallgattam,
Eztán sem hallgatok,
Sőt még majd nem is győzitek
Végighallgatni lantomat...
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

Oh mi szép a vándorélet... oh az
Irigylendő vándormadarak!
Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél,
Egy tavaszból másba szállanak.

Vándorolni... vándorolni, mint a
Fecske, mint a gólya, szabadon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Hajdan ez volt a kivánatom.

Oh mi szép a házi élet... oh az
Irigylendő házi madarak!
Mit törődnek ők téllel, tavasszal?
Fészkeikben olyan boldogak.

Házasodni, házasodni... élni,
Halni a szerelmi láncokon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Mostan ez az én kivánatom!

Uram! Szinházad rég felépitéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.

Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
De már a játék elég volt... elég...
A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
Lelket mészárló, rossz comoedia!...