Itt, hová csak későn, csak nagy-néha téved
A hír szózatának egy muló visszhangja;
Hol nincsen jelen, csak multban él az élet,
S még remény az, ami másutt ki van halva:
Itt várok, s tünődöm
Oh hazám! jövődön;
Szememet kerűli az éjféli álom,
És a kétség lomha perceit számlálom.

E percek be olcsók, jaj be olcsók nékem,
S mily drágák lehetnek a szegény hazának!
Kél-e napja most, vagy most tűn le az égen?
Ah, mi festi arcát, öröm-e, vagy bánat?
Kéj és kín gyanítnom.
Üterét tapintom
A köröttem lomhán tespedő időnek:
Messze lüktetését hogyan érzeném meg?

Mint áradt folyóvíz rohan az idő, - én
Hallom-e zúgását, vagy csak hallni vélem?
Bújdosom, szétömlött árjait kerülvén;
Hullámzása alig tetszik a víz-szélen.
Olykor-olykor, messze,
A távolba veszve,
Egy moraj begörgi a csendes vidéket,
Mint midőn a vihar álmában beszélget.

E moraj... ki mondja meg nekem, mi volt ez:
Támadó vész, vagy már annak utóhangja?
Égi háború, vagy zápor, ami jól tesz?
Győzelem-robaj, vagy holtak bús harangja?
Nem hallok, nem látok:
Keresek világot:
Oh, ha most valaki egy sugárkát adna!
Bár a látás után szivem megszakadna...

Világdöntő kacajra
Nyilnék meg ajakam,
Ha olyan szörnyüképen
Nem szégyelném magam;
Mindeddig azt hittem, hogy én
Okos emberként ragyogok,
Pedig nem volt s nincs s nem leszen
Oly tökfilkó, mint én vagyok!

Előre-hátra engem
Az élet hányt-vetett,
Epedve szomjazám már
A nyúgodt életet;
S mit tettem? megházasodám,
Hogy kipihenjem magamat...
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

S barátim miattam
Aggódtak rémesen,
Hogy vélem együtt szépen
Majd lantom is pihen,
Mivel szélnek kell fujnia,
Hogy zugjon a fák levele,
S szélcsendben ugy hallgat, miként
A fák, az ember kebele.

Kérlek, kedves barátim,
Hogy ne aggódjatok,
Mint eddig nem hallgattam,
Eztán sem hallgatok,
Sőt még majd nem is győzitek
Végighallgatni lantomat...
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

Oh mi szép a vándorélet... oh az
Irigylendő vándormadarak!
Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél,
Egy tavaszból másba szállanak.

Vándorolni... vándorolni, mint a
Fecske, mint a gólya, szabadon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Hajdan ez volt a kivánatom.

Oh mi szép a házi élet... oh az
Irigylendő házi madarak!
Mit törődnek ők téllel, tavasszal?
Fészkeikben olyan boldogak.

Házasodni, házasodni... élni,
Halni a szerelmi láncokon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Mostan ez az én kivánatom!

Uram! Szinházad rég felépitéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.

Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
De már a játék elég volt... elég...
A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
Lelket mészárló, rossz comoedia!...

Mint az aranykornak boldog századja virágzó
Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám;
Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,
S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.
A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak
A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,
Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,
Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander.
Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság,
Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted,
A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted,
S karjain andalgó örömében renget az égnek.
A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,
A repülő élet napját felnyitja, bezárja;
Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted,
Elysium myrtusligetévé változik a föld,
Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk.
Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt,
Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,
S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,
Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. -
Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson
A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,
Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,
Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,
Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,
Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer:
Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,
Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin
Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni,
S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.

[1804 után]