Hegy orma kardként döf a magas égbe,
Arany Nap köd köntöséből kilépve.
Szél úrfi finoman borzolja hajam,
Fülembe suttogva huncut szavakat.

Incselkedik velem, ígér szép napot.
Ígéri, lehozza legszebb csillagot,
De már a Hold is rég elment aludni.
Szavát tán, holnap meg tudja tartani.

Mára marad nékem földi virágtenger:
Vad árvácska, kosbor, szegfű és nefelejcs,
Réti tarka lepke virágot felkeres,

Sólyom kőröz fenn, méghozzá kerecsen,
Fehér bárányok hegyoldalt lepnek el.
Szívem kis harangja köszönt: ?Jó reggelt?.



Valahol a Kárpátokban 2015.06.22.
/Tihaháza/ -
Budapest 2015.06.28.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/

Két tűzben edzett szív,
Fellobbant új érzelem
Titkos élet, vad románc
Mégis kell, ez kell Neked

Hazudnak az istenek?
A fájdalom gyönyörré lett!
Vágyakozol, szenvedsz érte
Így is kell, kell Neked?

Váltsd meg magad énvelem
Kárhozz, égj, Újjá szüless!
Bánthat egyszer-végtelenszer
Mégis kell, ez kell Neked!

Vágyok rád, csak Fájjon
Fájjon, úgy szeresselek
Nem mondom el neked
Mégis kell, ez kell Nekem

Lehetsz hamis, egyszeri
Lehetsz hű és örök...
Nem tudom majd mi leszel
Így is kell, kell Nekem?

Legyen ez az őrület
Háború vagy szerelem
Titkos élet, vad románc
Mégis kell, ez kell Nekem!

A házak közt kóbor macska
ténfereg
tarkómon hideg a lámpafény
szeretnélek!

de
gyorsuló idő hurcol szekerén

fent
július csillagai fénylenek
s meleg éji szélben
lélegzik a csönd

a hiányod
sustorog a fákon ,
átölel, mint az álom
s hintázik odafönt.

Még karjaiddal melegen átöleltél engem.
Még emlőidből tápláltál édes anyatejjel,
Még védelmet éreztem, jó anyám, öledben.
Még a sors nem szúrt meg ezer tüskéjével,
Addig volt jó nékem...

Még esténként hallhattam altatódalodat,
Még tanítottál engem a sok-sok szavakra,
Még imáidban is az Istent kérted értem,
Még álmodtál rólam minden egyes éjjel,
Addig volt jó nékem...

Még karácsony napján kalácsod ehettem,
Még fekete kenyered jobban ízlett nékem,
Még hazavártalak mindenhonnan téged,
Még az élet vidám napokat hozott nékem,
Addig volt jó nékem...

Még Anyák napján, neked virágot vihettem,
Még körülcsókoltál könnyekkel küszködve,
Még szemeidből derű és egészség sugárzott,
Még erőd mindent legyőzött ezen a világon,
Addig volt jó nékem...

Még zengő muzsikaszó felvidított engem,
Még hangjától nem folyt könny szememben,
Még hirtelen, tova nem szállott egészséged,
Még halálod tőlem örökre el nem választott,
Addig volt jó életem...

Jéghideg, fagyos táncot lejt szívemben,
Fekete tűznek örök rabja lettem.
Napsugárban nékem többé hazám nincsen,
Fekete tűznek ajka kísért engem.

Böglyök szállnak álmoknak rothadó húsára,
Remények csontja lett kutyák vacsorája.
Bár egy zúzott lélek törne már förtelmes haragra,
De néma az, kinek szavát csak önmaga hallhatja.
Fáradtan hullik le egy száraz fa odvába,
Pár könnycseppet elmorzsol, most, még utoljára.
Távolból már hallatszik a keselyűk sikolya,
Lassacskán elhamvad fekete mosolya.

Lám együtt járjuk násztáncunk szívemben,
Fekete tűznek immáron hitvese én lettem.
Napsugárral nékem dolgom most már nincsen,
Hűvös földnek mélye lett az én bilincsem.